Kiegészítő felszerelések
Sokféle kiegészítő felszerelésről beszélhetnénk (pl. táskáról, oktopusz tartóról, írótábláról, önmentő készülékről, villogó lámpáról, kötélorsóról), de vannak kiemelten fontosak, mert az alapvető biztonságunkat szolgálják. A kés és az ólomöv minden búvár számára fontos, mondhatni nélkülözhetetlen felszerelés, a jelzőbója, a síp és a lámpa a készülékesek számára fontosabb. Ugyanakkor ezek - a búvárlámpa és az ólomtéglák kivételével - rendszerint nem kölcsönözhető felszerelések, tehát beszerzésük az „újszülött” búvárok részéről is szükséges. Mielőtt sorozatunkban rátérnénk a búvármellényekre, a légzőkészülékekre és a műszerekre, e kiemelten fontos kiegészítésekről is szót kell ejtenünk.
A búvárkés
Egyesek a szabadtüdős alapfelszerelésekhez sorolják, mások csak a készülékes merülések esetén javasolják felcsatolni. Persze nem azért kell, mert jöhet egy cápa, hanem mert a búvár - még a szabadtüdős is -- sok mindenbe beakadhat a víz alatt: hálóba, kötélbe, horgászzsinórba, bójazsinórba. A késsel van esélye a szabadulásra. A tipikus búvárkés pengéje csak egyik felén éles, a másikon fűrészes vagy hullámos, hogy a vastag kötelet is el lehessen vele nyiszálni. A penge ugyanakkor elég vastag legyen ahhoz, hogy feszítő szerszámként is használni lehessen. Ennek megfelelően a markolat is legyen erős és csúszásmentes, mérete pedig akkora, hogy kesztyűben is biztos fogást adjon. A pengénél nem az a fontos, hogy hosszú legyen, hanem hogy éles. E tekintetben kétféle lehetőségünk van: ha lágyabb acélpengét választunk, az kevésbé rozsdásodik, viszont hamar elveszti az élét, ha keményebbet, annak tartósabb az éle, de jobban rozsdásodik és könnyebben törik. Ha tehát a „teljesen rozsdamentes” változat mellett döntünk, éleztessük gyakran újra búvárkésünket.
A búvárkést rendszerint lábra csatolható műanyag tokban hordjuk, bár akad olyan búvármellény, ahol a késnek is van helye. (A hozzáértők trükkje: hínáros, elakadás-veszélyes helyen a kést inkább a lábszáruk belső felére csatolják.) A toknak biztonságosan és lehetőleg automatikusan rögzíteni kell a bedugott kést, hogy ki ne essen vagy húzódjon, de ugyanakkor - ha használni akarjuk -- ezt a rögzítést könnyen ki kell tudni oldani, még kesztyűs kézzel is. (A hozzáértők trükkje: nem vesznek drága kést, mert tudják, hogy „fogyóanyag”.)
Az ólomöv
Az ólomsúlyok a búvárruha (valamint adott esetben az alumínium palack) felhajtóerejének ellensúlyozására szolgálnak és úgy kell magunkon elhelyezni, hogy szükség esetén egy mozdulattal ledobhassuk. A hagyományos megoldás egy biztonsági csattal ellátott műszálas heveder öv, amelyre a szükséges mennyiségű ólomtégla felfűzhető. A téglák súlya rendszerint 0,5 és 3 kg közötti. Ólomövre - ha ruhát viselünk - szabadtüdős merülésnél is szükségünk lehet. Készülékes merüléshez - a ruhától és a palacktól függően - rendszerint 5-10 kg ólomsúlyra lesz szükségünk, ezért célszerű két nagyobb (2,5-3 kg-os) és négy kisebb (1 kg-os) súlyt vennünk. A nagy súlyokat úgy fűzzük fel az övre, hogy a két oldalunkra essenek és jó, ha -- ugyancsak kapható műanyag vagy fém határolókkal -- csúszkálás ellen rögzítjük azokat az övön.
Az ólomtéglás övnél kellemesebb viselet, testhezállóbb - igaz drágább - felszerelés a zsebes ólomöv, amelybe ólomsörétes zacskókat lehet dugni. (A hozzáértők trükkje: előnyben részesítik - egészségügyi és környezetvédelmi okból -- a műanyag bevonatú, vagy a zacskós ólomsúlyokat, hogy ne kelljen a csupasz ólmot kézzel fogdosni.) Hátránya azonban, hogy búvár bázisokon ólomsörétes súlyokat aligha tudunk kölcsönözni.
Kaphatók un. integrált súlyos búvármellények is, amelyek feleslegessé tehetik az ólomöv használatát. A zacskós, vagy esetleg téglás ólomsúlyok ezeknél a mellény súlyzsebeibe kerülnek, amelyek közül kettő vagy több - tépőzárral, vagy gyorskioldó csattal -- a súly gyors ledobására is alkalmas. A nagyobb súlyokat ezekbe a nyitható súlyzsebekbe kell tenni. (A hozzáértők trükkje: a súlyokat megosztják súlyintegrált mellényük és ólomövük között, mert így két fokozatban tudják azokat ledobni, illetve véletlen kioldás esetén elveszteni.)
A jelzőbója
Felfújható búvárzászlós bójára a nagyobb területen kalandozó - a bóját zsinóron maguk után húzó -- szabadtüdős búvároknak is szükségük van, hogy a vízi közlekedés veszélyeitől védjék magukat. A készülékes merülők az ilyen bója kihelyezésével (lekötésével, lehorgonyzásával) jelzik és védik azt a területet, ahol merülnek. Ezt sok helyen hatósági előírás is szabályozza. A felfújható búvárzászlós bója beszerzése tehát célszerű.
Van azonban egy olyan, kb.1,5 m hosszú hurka alakú, alul nyitott és zsinórral ellátott piros jelzőbója fajta, amely ma már a legtöbb nyíltvízi készülékes merülésnél elengedhetetlen biztonsági felszerelés, ezért beszerzése mindenképpen célszerű. Ennek a tüdőautomatából levegővel tölthető és a felmerülés előtt zsinóron felengedhető jelzőbójának nemcsak a vízi közlekedés figyelmeztetésében van fontos szerepe, hanem a felszínre emelkedett és esetleg elsodródott búvárok megtalálásában is. (A hozzáértők trükkje: a felengedett jelzőbója zsinórját - azon függeszkedve - a kötelező várakozási, kizsilipelési lépcső(k) stabilabb betartására is tudják használni.) A jelzőbója biztonságos kezelését és felengedését tanulni és gyakorolni kell.
A síp
Egy műanyagból készült és mozgó alkatrészek nélküli síp a felszínre emelkedett búvár biztonsági, figyelem felhívó eszköze. Gyakran már eleve egyes búvármellények tartozéka. Elvesztés ellen zsinórral vagy más módon biztosítva, a búvár keze ügyében kell lennie.
A búvárlámpa
Egy „újszülött” búvárnak nem szükséges mindjárt búvárlámpát is venni. Ha azonban sötétebb zugokban élőlényeket akar felfedezni, megfigyelni, vagy később éjszaka is, netán roncsokba, üregekbe vagy barlangokba is merülni szeretne, szüksége lesz saját lámpára. Sőt, ahol kötelezően elő van írva a lámpahasználat, ott egy tartalék fényforrásra is.
Általános használatra nem szükséges nagy méretű és teljesítményű, e miatt nyilván drága lámpát vennünk. Biztonsági szempontból a világítás időtartama fontosabb, mint a fény ereje, természetesen ez utóbbinak is elegendőnek kell lenni a feladathoz. Az is fontos, hogy jól nyalábolt és nem szórt fényű lámpát válasszunk, amely legalább 40 m mélységig használható és csuklószíjjal is rendelkezik. A tartós elemmel működő búvárlámpák általában kisebbek, olcsóbbak és hosszabban világítanak, mint az akkumulátorosok. Igaz, ezek az elemek drágák, viszont megvan az az előnyük, hogy ott is használhatók, cserélhetők, ahol nincs akkumulátor töltési lehetőségünk. (A hozzáértők trükkje: csak úgy vegyünk lámpát, ha mindjárt tartalék égőt is vásárolhatunk hozzá.) A tartós elemeket - amikor nem szükséges a túl hosszú világítási idő -- azonos méretű akkumulátorokkal is helyettesíthetjük, igaz, akkor 30-50%-al csökken a lámpánk teljesítménye, de üzemeltetése hosszú távon olcsóbb. Ez esetben töltőt is kell vásárolnunk, és az akkukat megfelelően karban tartani.
Tartalék lámpaként mindenképpen tartós elemmel működő, kisméretű lámpát javaslunk beszerezni, hiszen nyilván ritkán kerül sor a használatára, viszont fontos az üzembiztonság. (A hozzáértők trükkje: megjelentek a nem égővel, hanem fényt kibocsátó diódákkal (LED) működő búvárlámpák is, igaz drágán, de rendkívül hosszú világítási idővel.)
Násfay Béla
Egyesek a szabadtüdős alapfelszerelésekhez sorolják, mások csak a készülékes merülések esetén javasolják felcsatolni. Persze nem azért kell, mert jöhet egy cápa, hanem mert a búvár - még a szabadtüdős is -- sok mindenbe beakadhat a víz alatt: hálóba, kötélbe, horgászzsinórba, bójazsinórba. A késsel van esélye a szabadulásra. A tipikus búvárkés pengéje csak egyik felén éles, a másikon fűrészes vagy hullámos, hogy a vastag kötelet is el lehessen vele nyiszálni. A penge ugyanakkor elég vastag legyen ahhoz, hogy feszítő szerszámként is használni lehessen. Ennek megfelelően a markolat is legyen erős és csúszásmentes, mérete pedig akkora, hogy kesztyűben is biztos fogást adjon. A pengénél nem az a fontos, hogy hosszú legyen, hanem hogy éles. E tekintetben kétféle lehetőségünk van: ha lágyabb acélpengét választunk, az kevésbé rozsdásodik, viszont hamar elveszti az élét, ha keményebbet, annak tartósabb az éle, de jobban rozsdásodik és könnyebben törik. Ha tehát a „teljesen rozsdamentes” változat mellett döntünk, éleztessük gyakran újra búvárkésünket.
A búvárkést rendszerint lábra csatolható műanyag tokban hordjuk, bár akad olyan búvármellény, ahol a késnek is van helye. (A hozzáértők trükkje: hínáros, elakadás-veszélyes helyen a kést inkább a lábszáruk belső felére csatolják.) A toknak biztonságosan és lehetőleg automatikusan rögzíteni kell a bedugott kést, hogy ki ne essen vagy húzódjon, de ugyanakkor - ha használni akarjuk -- ezt a rögzítést könnyen ki kell tudni oldani, még kesztyűs kézzel is. (A hozzáértők trükkje: nem vesznek drága kést, mert tudják, hogy „fogyóanyag”.)
Az ólomöv
Az ólomsúlyok a búvárruha (valamint adott esetben az alumínium palack) felhajtóerejének ellensúlyozására szolgálnak és úgy kell magunkon elhelyezni, hogy szükség esetén egy mozdulattal ledobhassuk. A hagyományos megoldás egy biztonsági csattal ellátott műszálas heveder öv, amelyre a szükséges mennyiségű ólomtégla felfűzhető. A téglák súlya rendszerint 0,5 és 3 kg közötti. Ólomövre - ha ruhát viselünk - szabadtüdős merülésnél is szükségünk lehet. Készülékes merüléshez - a ruhától és a palacktól függően - rendszerint 5-10 kg ólomsúlyra lesz szükségünk, ezért célszerű két nagyobb (2,5-3 kg-os) és négy kisebb (1 kg-os) súlyt vennünk. A nagy súlyokat úgy fűzzük fel az övre, hogy a két oldalunkra essenek és jó, ha -- ugyancsak kapható műanyag vagy fém határolókkal -- csúszkálás ellen rögzítjük azokat az övön.
Az ólomtéglás övnél kellemesebb viselet, testhezállóbb - igaz drágább - felszerelés a zsebes ólomöv, amelybe ólomsörétes zacskókat lehet dugni. (A hozzáértők trükkje: előnyben részesítik - egészségügyi és környezetvédelmi okból -- a műanyag bevonatú, vagy a zacskós ólomsúlyokat, hogy ne kelljen a csupasz ólmot kézzel fogdosni.) Hátránya azonban, hogy búvár bázisokon ólomsörétes súlyokat aligha tudunk kölcsönözni.
Kaphatók un. integrált súlyos búvármellények is, amelyek feleslegessé tehetik az ólomöv használatát. A zacskós, vagy esetleg téglás ólomsúlyok ezeknél a mellény súlyzsebeibe kerülnek, amelyek közül kettő vagy több - tépőzárral, vagy gyorskioldó csattal -- a súly gyors ledobására is alkalmas. A nagyobb súlyokat ezekbe a nyitható súlyzsebekbe kell tenni. (A hozzáértők trükkje: a súlyokat megosztják súlyintegrált mellényük és ólomövük között, mert így két fokozatban tudják azokat ledobni, illetve véletlen kioldás esetén elveszteni.)
A jelzőbója
Felfújható búvárzászlós bójára a nagyobb területen kalandozó - a bóját zsinóron maguk után húzó -- szabadtüdős búvároknak is szükségük van, hogy a vízi közlekedés veszélyeitől védjék magukat. A készülékes merülők az ilyen bója kihelyezésével (lekötésével, lehorgonyzásával) jelzik és védik azt a területet, ahol merülnek. Ezt sok helyen hatósági előírás is szabályozza. A felfújható búvárzászlós bója beszerzése tehát célszerű.
Van azonban egy olyan, kb.1,5 m hosszú hurka alakú, alul nyitott és zsinórral ellátott piros jelzőbója fajta, amely ma már a legtöbb nyíltvízi készülékes merülésnél elengedhetetlen biztonsági felszerelés, ezért beszerzése mindenképpen célszerű. Ennek a tüdőautomatából levegővel tölthető és a felmerülés előtt zsinóron felengedhető jelzőbójának nemcsak a vízi közlekedés figyelmeztetésében van fontos szerepe, hanem a felszínre emelkedett és esetleg elsodródott búvárok megtalálásában is. (A hozzáértők trükkje: a felengedett jelzőbója zsinórját - azon függeszkedve - a kötelező várakozási, kizsilipelési lépcső(k) stabilabb betartására is tudják használni.) A jelzőbója biztonságos kezelését és felengedését tanulni és gyakorolni kell.
A síp
Egy műanyagból készült és mozgó alkatrészek nélküli síp a felszínre emelkedett búvár biztonsági, figyelem felhívó eszköze. Gyakran már eleve egyes búvármellények tartozéka. Elvesztés ellen zsinórral vagy más módon biztosítva, a búvár keze ügyében kell lennie.
A búvárlámpa
Egy „újszülött” búvárnak nem szükséges mindjárt búvárlámpát is venni. Ha azonban sötétebb zugokban élőlényeket akar felfedezni, megfigyelni, vagy később éjszaka is, netán roncsokba, üregekbe vagy barlangokba is merülni szeretne, szüksége lesz saját lámpára. Sőt, ahol kötelezően elő van írva a lámpahasználat, ott egy tartalék fényforrásra is.
Általános használatra nem szükséges nagy méretű és teljesítményű, e miatt nyilván drága lámpát vennünk. Biztonsági szempontból a világítás időtartama fontosabb, mint a fény ereje, természetesen ez utóbbinak is elegendőnek kell lenni a feladathoz. Az is fontos, hogy jól nyalábolt és nem szórt fényű lámpát válasszunk, amely legalább 40 m mélységig használható és csuklószíjjal is rendelkezik. A tartós elemmel működő búvárlámpák általában kisebbek, olcsóbbak és hosszabban világítanak, mint az akkumulátorosok. Igaz, ezek az elemek drágák, viszont megvan az az előnyük, hogy ott is használhatók, cserélhetők, ahol nincs akkumulátor töltési lehetőségünk. (A hozzáértők trükkje: csak úgy vegyünk lámpát, ha mindjárt tartalék égőt is vásárolhatunk hozzá.) A tartós elemeket - amikor nem szükséges a túl hosszú világítási idő -- azonos méretű akkumulátorokkal is helyettesíthetjük, igaz, akkor 30-50%-al csökken a lámpánk teljesítménye, de üzemeltetése hosszú távon olcsóbb. Ez esetben töltőt is kell vásárolnunk, és az akkukat megfelelően karban tartani.
Tartalék lámpaként mindenképpen tartós elemmel működő, kisméretű lámpát javaslunk beszerezni, hiszen nyilván ritkán kerül sor a használatára, viszont fontos az üzembiztonság. (A hozzáértők trükkje: megjelentek a nem égővel, hanem fényt kibocsátó diódákkal (LED) működő búvárlámpák is, igaz drágán, de rendkívül hosszú világítási idővel.)
Násfay Béla
