Néhány hónappal korábban nem gondoltam volna, hogy 17 év szünet után ismét eljutok a Karibi-tengerre. Most mégis itt vagyok Molnár Attila, Amerikában élő barátom társaságában. Itthoni látogatása alkalmával, 26 év után találkoztunk ismét, regénybe illő módon: az "Utazás '99" kiállításon, véletlenül. Másnap meglátogatott otthonomban, ahol volt miről mesélnünk egymásnak az elmúlt negyed századról. Attila két nap múlva hazautazott az USA-ba. Ezt követően gyakran váltottunk levelet, vagy beszéltünk telefonon. A tél folyamán egyszer csak egy meghívó levél érkezett egy karibi-tengeri búvárútra. Így kezdődött.
 

Grand Bahamán hamar átestünk a beléptetés formaságain és már száguldott is velünk a taxi első szálláshelyünkre, a Bell Channel-öböl partján épült szállodába. Gyorsan elrendezkedtünk, majd az Unexso búvárbázison megszerveztük a következő három nap programját: 27.-én kettő, 28.-án kettő és 29.-én három merülést. Az első merülésünk amolyan ismerkedés volt a hellyel és a Dive Master-ekkel. A második a Pretender Wrack-nál történt. Itt a Dive Master leginkább egy csinos búvárhölggyel volt elfoglalva és eléggé versenyúszást rendezett, ami nem fotósoknak való tempó. Így aztán sikeresen el is veszítettük őt. Ebben ludasok voltak a karibi szirtcápák is. Amikor feltűntek, nem a Master érdekelt bennünket, hanem a cápafotózás. Sajnos nem engedtek a cápák magukhoz 6-7 méternél közelebb. Még barlangi búvár korszakomból megmaradt: Ha elveszíted a vezetőkötelet /vagy a társadat!, nem kezded azt pánikszerűen keresni, mert akkor úgy eltévedsz, hogy a társaid meg sem találnak. Így mi szépen ledekkoltunk. Mesterünk előbb-utóbb észrevette a hiányunkat és jött is értünk vissza lóhalálában. A parton aztán megbeszéltük, hogy fotózni és nem versenyt úszni jöttünk Bahamára. Ettől kezdve aztán velük nem is volt több problémánk. A búvár vendégekkel már inkább. Ugyanis a résztvevők személye és létszáma naponta, sőt merülésenként változott. Zömében . alkalmilag merülőkből, gyakorlatlanokból állt. A programokat így sajnos hozzájuk ,,méretezték". 28.-án a második merülésünk volt az izgalmasabb: a Shark Dive, azaz a cápa-show. Itt szép sorba letérdeltettek bennünket a fenékre, majd a láncruhába öltözött Dive Master etetni kezdte a körülöttünk gyülekező 10-15 karibi szirtcápát. Olyan kétmétereseket. Nem ismerve a "dörgést", az élen úszó és így a sor legszélén elhelyezkedő Attila barátom után mentem. Vagyis a sor közben kaptam helyet. Ami nagy hiba volt! Ugyanis az utánam következő a sorban akkor ismerkedett a súlyozás és a jacket-használat rejtélyeivel. Minek következtében úgy kavarta mellettem a finom korallhomokot, mint egy buldózer. Az akkor készült fotóimnak az alábbi címet adhatom : cápák hóesésben. A vaku fénye visszaverődött a lebegő finom korallhomokon. Attila azzal vígasztalt, hogy a programunkban lesz még egy cápa-sho. Sho ami sho! Így aztán 29.-ét egy delfin-shoval kezdtük. A csinos Dive Master hölgy indulás előtt hosszas előadást tartott a társaságnak. Nem beszélek angolul, így ebből egy kukkot sem értettem. Kértem Attilát, fordítson már valamit. Nem érdekes, csak a felhajtás kedvéért van, mondta. Ezután kiszáguldottunk vagy 3 mérföldre a nyílt tengerre. Közben a két delfin alig-alig dolgozva a két hajó közt, azok orrhullámán utazott. (Bár fizikaórára nem jártak, ismerhetik Bernoulli tételét.) Időnként ugrottak egy szaltót, vagy csavarszaltót, attól függően, hogy a csinos idomárjuk milyen kézjelet, vagy ultrahang sípjelet adott nekik. Ez utóbbit természetesen mi nem hallottuk, az kiesik a mi tartományunkból. A produkció színhelyére érve körben letérdeltettek bennünket a tengerfenékre. A körön belül helyezkedett el a két idomár hölgy. Kézjelekkel odaparancsolta valamelyik delfint sorban mindnyájunkhoz. Meg lehetett őket fogni, simogatni. Volt aztán néhány idétlen cirkuszi produkció is: búvár-pörgetés, meg hasonló. Sajnáltam ezeket az értelmes és gyönyörű állatokat, hogy mivé süllyeszti őket az ember. Egy műsorszám alól azonban én sem tudtam kivonni magamat. Nevezetesen a delfin-csókból. Ilyenkor ki kellett venni a szánkból a légzőautomatát, mire a delfin szabályos csókot adott az ajkadra. No, ezt én sem hagytam ki. Mert melyik magyar búvár dicsekedhet azzal, hogy csókolózott delfinnel? Persze nem tudom, hogy a delfin fiú volt vagy lány, de ez nem is érdekes. A műsor után visszavágtattunk a "delfinek tudományos kutatóállomására", és a két delfin mint hűséges kutya követte a hajót. Már teljesen az idomítóiktól függtek, szabadon talán már éhen is halnának. A nap második merülése ismét a Pretender Wrack nál történt. A búvárbázis ezt a helyet nagyon szeretheti, mert megint ez volt a csomagban. A roncs csak jóindulattal nevezhető annak, mert már csak egy halom rozsdás lemez. A merülés különösebb élmény nélkül lezajlott. Cápák ugyan most is voltak, de csak nagyon távol, a láthatóság határán. Délután, harmadik merülésnek ismét a cápa-show következett. Most már dörzsölt voltam, a sor végére maradtam, így a balszélre kerültem. Erre a merülésre nem a tokozott Minoltámat vittem, hanem egy Nikonos V.-öt, egy 90 fokos látószögű Subawider előtéttel. Cápa ismét sok volt, fényképeztem őket, a félidőben azonban a vaku telepei azt mondták: nincs tovább. Maradt a gyönyörködés ezekben a pompás állatokban. Közben konstatáltam, hogy bíz ezek tőlünk csupán karnyújtásnyira úszkálnak. Meg is simogattam valamennyit, amelyik mellettem elúszott. Olyan a bőrük, mint a csiszolóvászon.
A napot azzal fejeztük be, hogy áttelepültünk egy másik szállodába, a Xanadu Beach Resort-ba és a hozzá tartozó búvárbázishoz. Másnap, 30.-án két merülésünk volt. Az első a Magic Kingdom-nál, amely a nevének megfelelően szép volt. 12 méteren egy gyönyörű korallkert. Ez volt egyben a leghosszabb merülésünk is: 50 perc. (Soha nem tudtam a levegőkészletem kétharmadánál többet elhasználni, olyan hamar kirángattak a vízből bennünket.) A legrövidebb, a következő és egyben utolsó merülésünk 28 perc volt, ismét a cápa-shown. Ennek nagyon örültem, hiszen az előző kettőn nem remekeltem. Most a Minoltát vittem magammal egy 18 mm-es nagylátószögű objektívvel. A vakuban leellenőrzött telepekkel, hogy meglepetést ne okozzon, mint korábban. Ismét utolsónak maradtam a balszélre. Bánatomra most a sort egy cápabotos Dive Master zárta. A felhajtás kedvéért?ez eddig nem volt. Csak abban reménykedtem, hogy ő nem fog mellettem kavarni. Elkezdődött a show. A cápák jöttek-mentek, sokan voltak, vagy húszan. Aznap a két leghosszabb vakukart használtam, hogy oldalról világítsak, a "hóesést" kivédendő. Amikor a cápák után forgolódva háromszor jól orrba nyomtam a Mastert a vakuval, kirakott a sor végére, ő meg betérdelt a helyemre. Jobbat nem is tehetett volna velem! Szabadon mozoghattam és egy kissé el is távolodhattam a sortól "csendesebb vizekre". Az etetést végző búvárt aztán kézjelekkel a közelembe csalogattam, hogy a felvételt jól kitöltsék. Rendes volt, mert egész közel jött és megismételte a mutatványt. A cápák orrán van egy különleges érzékszerv, a Lorenz-féle ampullák. Ha ezt befogta, azt művelt a cápával, amit akart. Ilyenkor a cápa a pislogóhártyájával becsukta a szemét és teljesen mozdulatlanná merevedett. Fényképeztem őket mint a megszállott. A merülés felénél tarthattunk, amikor elfogyott mind a 36 képkockám. A továbbiakban csak gyönyörködtem e pompás állatokban, és megsimogattam mindegyiket, amelyik mellettem elúszott. Ki tudja, lesz-e még hasonlóban részem?

 

Másnap repülőre szálltunk és visszatértünk Miami-be, mivel a Bahamákról nem volt közvetlen járat a Cayman-szigetekre. Grand Cayman-on a Don Foster's bázist vettük igénybe. Április elsején délután merültünk egy 60 perceset az Oro Verde-n. Nagyon gyenge volt, amolyan áprilisi tréfa. Másnap kárpótlásul hármat is merültünk: az elsőt a Black Forest-nél, ami szép volt. A másodikat a Leslie's Wall-nál, ami emlékezetes lett. Itt a 12-15 méteren lévő homokos fenékből 4-5 méter magas, egymással párhuzamosan koralldombok emelkedtek. Választottam egyet, és azon merültem kb 40 percet. Fotóztam, makróztam, minden különösebb látnivaló nélkül. A társaság már csüngött a deko-kötélen, bár zsilipelésre még nem volt szükség. Én nem soroltam közéjük, hanem rámerültem a másik koralldombra, közvetlenül a hajó alatt. Ott várt rám, amit annyira kerestem: egy vörös reszelőkagyló és egy sárgacsíkos pókrák. A pókrák megizzasztott, mert amikor ráközelítettem, bebújt egy hasadékba. Végül csak elcsíptem a komát. A reszelőkagyló helytűrő állat, az onnan nem távozik. De mit szól majd a vakuhoz? Szerencsére közömbösen tűrte "Zeus villámait". Így a maradék 12 képkockát reá áldoztam. Ezek lettek utam legszebb felvételei. A fotózásba közben annyira belefelejtkeztem, hogy szépen bedekóztam. Csüngtem is aztán 10 percet 3 méteren. A társaság nem örült nekem. De hát ilyen a szenvedély. Én Cayman-ra sem versenyt úszni jöttem. Ebédre már nem is jutott időnk, mert mentünk harmadik merülésünkre, a Stingray City-hez. Itt van a híres rája-show. A halászhajók a North Sound-öböl sekély vizére vonultak és ott tisztították meg a zsákmányt, mielőtt a piacra vitték. Ami nem kellett belsőség, uszonyok - az ment vissza a vízbe. Ezt a ráják hamar felfedezték és odajártak az ingyen ebédre. Ezt meg megtudták a búvárok, azóta ők is odajárnak etetni a rájákat. Csakhogy ők kézből etetnek. Azóta ez a nagy attrakció Cayman-on. Amikor megérkeztünk az adott helyre, az asztalnyi nagyságú ráják már gyülekeztek. Ismerik a hajót. Itt nem csak a Dive Masterek etetnek, hanem a vendégek is. A hajóról a vízbe lógatnak egy tartályt, amiben tintahal darabok vannak, amihez a ráják nem fémek. Ezzel etettük őket. A ráják úgy megszokták a búvárokat, hogy meg lehet őket fogni, simogatni is. Még csak véletlenül sem használják ilyenkor az egyébként igen veszélyes fegyverüket: a mintegy 20 cm hosszú, mérgező tüskéjüket. ló pár éve megy ez a mutatvány, de baleset még nem történt. A ráják tanulékony állatok. Fotózni nehéz őket a sok kavaró búvár és az állandóan lebegő finom korallhomok miatt. De nagyon jó játék. Másnap, 3.-án ismét három merülésünk volt. Az első a Trinity Caves-ben, ami egy víz alatti szurdok, egy kanyargó hasadék 20-29 méter között. Itt libasorban követtük egymást, fényképezésről szó sem lehetett. Nem is nagyon lett volna mit, a hasadék nagyon szegény volt. Másodiknak ismét az Oro Verde-n - ezt nagyon szerethetik a Masterek - ami most sem volt sokkal jobb. Ráadásul hazaútban elkapott bennünket egy trópusi felhőszakadás. Délutánra, harmadik merülésnek ismét a Stingray City volt betervezve. Ekkorra az eső ugyan elállt, de a felhők rohantak az égen és ez elriasztotta a vendégeket. Csak a két magyart nem. Így aztán kivittek kettőnket. Ráadásul aznap a Dive Master egy csinos hölgy volt. Aki így fotómodell is lett. Okulva a korábbi merülésből, a lebegő "púder" miatt most nem vittem magammal a vakut. Fény volt elég, színek meg nem nagyon, (szürkék a ráják, fekete a búvárruha,) tehát nem kellett feltétlenül a vaku. A rájákkal nagyon jót játszottunk. Igaz az egyik kissé megtréfált. Vagy inkább megbüntetett a gonoszságomért. Az etetés úgy zajlik, hogy a markunkban tartott tintahalat a rája felé nyújtjuk. Ö erre szemből ráúszik és a kinyitott tenyerünkből a kaját felcuppantja. Ha a ritmust elvéted, bekapja a kezedet is, de semmi baj nem történik. Olyan a szája, illetve a fogsora, mint smirgli. Nem sérülsz meg. Én csak az üres kezemet nyújtogattam felé, hogy közelfelvételt készítsek a szájáról. Mikor így harmadszor is becsaptam, adott a vállamra egy "elefántpuszit" . A 7 mm vastag ruhám ellenére a helyén kisebb véraláfutás lett. 4. -én ismét szép idő lett és mi két kellemeset merültünk. 5.-én, utolsó napunkra már csak egy merülést terveztünk a másnapi repülés miatt. Az idő szép volt, csak rettentően szeles. Volt is nagy hullámzás, amit Attila nem szeret és ezért nem is jött ki. Én ""vállaltam a veszélyt" és kimentem az utolsó merülésre. Végül egy széltől védett partszakaszon, szép helyen merültünk. Nekem nem lévén merülőpárom, kaptam egy külön kísérőt egy ifju Dive Master személyében. Türelmes fiú volt, hagyta, hogy kedvemre dolgozzak. Aki kísért már búvárfotóst, az tudja, hogy ez mekkora áldozat. Ha egy jó témát találok, képes vagyok azzal fél órát is elszöszmötölni. Meg is köszöntem neki a türelmét külön borravalóval. Hazaútban aztán megértettem, hogy Attila miért nem jött ki velünk. A kormányosfülke tetején is volt kormányállás, ami úgy 5 méter magasságban volt a vízvonal tól. Néhányan ide menekültünk, de még ott is "zuhanyoztunk". Aki lent maradt a fedélzeten, az akár egy sznorkeles merülést is beírhatott a búvárnaplójába.

 

Az előző napon, azaz 4.-én még egy említésre érdemes esemény volt: felkerestük az Atlantis bázist. Itt búvárhajóval lehet kirándulást tenni. Van egy 48 személyes tengeralattjárójuk, amely 30 méter mélységbe tud lemerülni. Minden utas egy kerek ablak előtt foglal helyet, ahonnan mindent jól lát. A búvárhajó 12 db reflektorral világítja meg a környezetét. Van továbbá két mélymerülő búvárhajójuk is, amelyek 350 méter mélyre tudnak merülni két vendéggel és egy vezetővel. Az utasok a hajó orrában, egy polikarbonát félgömbben ülnek és így mindent tökéletesen látnak. A világítást négy külső reflektor szolgáltatja. Egy merülés másfél óráig tart, ára személyenként 450 dollár. A búvárhajót korábban tudományos kutatásoknál alkalmazták. Sok új állatfaj felfedezése kötődik hozzá. Így például annak a közel fél méter nagyságú nyeles tengeri liliomnak, amely ma már egy "élő kövületnek" számít. Ez az állat nemcsak különleges, de egyben pazar látvány is. Ez alkalommal meglátogattuk a teknősfarmot is. Az ismert tojásrakó partszakaszokon begyűjtik a teknőstojásokat és e kutatóállomáson keltetik ki. A kikelt kis teknősöket aztán addig nevelik, míg el nem érik azt a méretet, amikor a megmaradásuk már biztos. Természetes körülmények között ezerből csupán egy-két teknős éri el ezt a kort. A kis teknősöket a helyben vásárolt eleséggel szabad etetni, sőt kézbe is vehetők. Néhány különösen veszélyeztetett fajt itt szaporítanak is és az intézetben tudományos munka is folyik. Utolsó esténken egy, a tengerre épült, hangulatos étteremben vettünk búcsút Grand Cayman-tól. Miközben a finomabbnál finomabb tengeri herkentyűkből: halakból, rákokból és kagylókból csemegéztem, abban gyönyörködtem, ahogy a horizonton a Nap hatalmas korongja a tengerbe bukott. Szeretem kipróbálni más népek konyhaművészetét. Még sosem csalódtam. Ez azonban külön nagydíjat érdemelt. Az este egyben szép búcsú is volt Cayman-tól.