Ezidőben ott még nem volt nagy szigor, így mi vadkempingeztünk Sithonia egy vadregényes öblében. Sokfelé táboroztam már a világban, de ennél szebb helyen soha. Az öböl mélyen benyúlt a szárazföldbe. Kétoldalt meredek, sűrű bozóttal benőtt dombok határolták a lapos völgyet és a sekély, homokos partot. A part közelében egy iszonyú méretű tölgyfa állt, ennek árnyékában vertük fel a sátrainkat. A parttól távolabb egy kicsi, romos ház állt és ami nagy ajándék volt: előtte egy tiszta, édesvizű kút. Az elvadult kertben sok eperfa volt, amely éppen gyümölcsét érlelte és hullatta. Az erjedő gyümölcsön lepkék százai és vagy harminc görög-teknős lakmározott. Ez utóbbiak vagy nem láttak még embert, vagy úgy berúgtak az erjedő gyümölcstől, hogy csak heverésztek nyugodtan, velünk mit sem törődve. A bokrokon arasznyi botsáskák mászkáltak és a völgy zengett a madárdaltól. A Paradicsomban vertünk tanyát.
 

Három héten át e szép táborhelyről jártunk motorcsónakjainkon a környéket merülőhelyeket keresve. Találtunk is jobbnál jobbakat, hisz ezidőben búvárok még igen ritkán látogatták ezt a vidéket. Még minden érintetlen volt. Ebben az időben a víz alatti fényképezésen és filmezésen kívül a szigonyos vadászatot is űztem. Nagy pusztítást nem végeztem a halak között, csupán a konyhára valót lődöztem össze. Nap nap nagy távolságokat jártunk be motorcsónakjainkon, felderítve így a környéket, keresve a legjobb fotós helyeket. Egyik merülésünk alkalmával 40 méteren egy, a meredek sziklafal repedésébe ékelődött hatalmas, jó kétméteres horgonyt találtunk. Már régebben beszakadhatott, mert vastagon benőtték a szivacsok. A vízszintesen húzódó repedés további meglepetéssel szolgált: belőle sűrű csáperdő kandikált ki, amelyhez sok-sok languszta tartozott. El is határoztam, hogy ebből gyűjtök egy kis lakomára valót.
 

Az egyik szeles napon, és így erősen hullámzó tengeren a női nem úgy határozott, hogy nem tart a férfiakkal. Ezért egy motorcsónakkal mentünk ki a az öböl bejáratához egy előzőleg merülésre ígéretesnek talált partszakaszra. Már ültünk a csónakban, amikor eszembe jutott, hogy a langusztákat hazaútban be kéne gyűjteni vacsorára. Gyorsan kaptam a feleségem palackját, rá a háttámlát, légzőautomatát, és már mentünk is. Kint a nagy hullámverés és az erős áramlás ellenére jót merültünk, szép csupaszkopoltyús- és ernyős csigákat fotóztunk. Hazaútban enyhült a szél és így a hullámzás is. A languszták lelőhelyéhez érve így nem kellett valahogy horgonyt vetnünk. Én egy gyűjtőhálóval lecsobbantam negyvenre, a Druszám meg a buborékaimat követve evezgetett a csónakban. A palackban csak 60 Bar nyomás volt, ezt tudtam. Egy gyors művelethez bőségesen elegendő. A langusztákat gyorsan összeszedtem, már volt egy tucat, amikor a készülék nem adott több levegőt. Sebaj, kinyitjuk a rezervet és akkor van még 30 Bar. A lengyel gyártmányú „Elf” palacknak a csaptelepén két szelep volt. A függőleges volt a fő elzáró-nyitó szelep, az erre 90°-ban lévő, azaz vízszintesen álló szelep volt a rezerv. Ez utóbbin csak egy fél fordulatot kellett forgatni és már adta is a levegőt. Hogy a forgatógombot az ember könnyen elérje, a palackot egy kissé meg kellett emelni és jobbra megdönteni. Ezt tettem és döbbenten tapasztaltam, hogy nem tudom kinyitni, mert az teljesen nyitva van. Levegő meg egy csepp sincs, hiszen ami volt a tüdőmben azt kilélegeztem. Ha baj van, el kell dobni az ólomövet, mondja a szentírás. Hát én nem oldottam le, hanem tekertem felfelé a zsákmánnyal együtt. Gyuri barátom csak azt látta, hogy derékig kiugrok a vízből akár egy delfin,és akkorát lélegeztem, hogy oroszlánüvöltésnek is beleillene. Mondtam, hogy baj van, nem tudtam kizsilipelni. Ráadásul ez már a második merülés, ha rövid is volt. Vágtattunk a táborhelyre, hogy mielőbb feltölthessünk egy palackot valamennyire, aztán vissza a mélybe. Nehogy kialakuljon a kesszonbetegség, mert itt aztán segítség nincs. Még nem vágtattunk egy perce sem, amikor a palackra nézve leállíttattam Gyurival a hajót. A palack ugyanis 180 fokkal elfordítva volt a háttámlára rögzítve. Ezért nem értem el a rezerv csapját. Megálltunk, bedobtuk a horgonyt négyméternyi kötéllel, én meg uszony nélkül, hónom alatt a készülékkel beugrottam a vízbe és a horgonyon lógva kiszívtam belőle mind a 30 Bar-t. Nem is lett semmi baj, de az eset igen tanulságos: a felszerelést nyugodt körülmények között, gondosan kell összeállítani.
 

Ja, ami a lényeg! A languszta felséges volt. Megfőzve zeller-zöldjével; pici ecettel, hogy szép piros legyen; tartármártással és hasábburgonyával; s hogy a rák úszni tudjon, leöblítve Retcinával. Hogy mi a Retcina? Fenyőgyantával kezelt, tartósított fehérbor. 3000 éves technológia. HAGYOMÁNY. Ezt isszák az Istenek is az Olymposzon. Meg én, ha arrafelé járok.

 

Kenéz György