Vissza a jövőbe 2011
Amikor majd tíz évvel ezelőtt, 2002 őszén Horvátországban megváltoztatták a búvárkodás szabályait, és az egyéni merüléseket méregdrága engedélyhez kötötték, hogy a (jól ellenőrizhető és megadóztatható) bázisokra tereljék a búvárokat, elkeseredésünkben leszámoltunk annak a közel 40 évnek az emlékével, amelyben eleinte szabadtüdővel, majd később készülékkel, kompresszorral és saját gumicsónakkal jártuk szinte minden nyáron 3-4 hétig a kék Adria csodálatos víz alatti tájait, az olasztól az albán határig.
Hogy mit vesztettünk, azt napjaink búvár generációja kevéssé értheti -- bár aki olvasta Z.Vincze György barátom könyvét a „hőskorról”, annak talán van némi fogalma róla --, hiszen azóta megnyílt a világ, és az egyszeri magyar búvár inkább a Vörösre ugrik le egy hétre, mint a „hideg és kopár” Adriára.
Történt pedig, hogy idén nem tudtunk elmenni merülni, fotózni valahova a nagyvilágba. Nyár végén már nagyon vágyakoztunk a tenger után. Ekkor került a szemünk elé a Korcula-szigeti Priscapac Apartment Hotel szeptemberi ajánlata nyugdíjasoknak: két hétre napi 10 eurós szállás, reggelivel. Megfontolandó ajánlat, sőt a fiatalabbaknak is akadt hasonlóan kedvező. Korcula dél-nyugati partvidéke volt amúgy is az egyik szerelmetes merülő helyünk az Adrián, 2001-2002-ben ott jártunk utoljára. Igaz, nincs már tábori felszerelésünk, motorcsónakunk, kompresszort sem szabad használni, de -- gondoltuk -- ennyit még akkor is érdemes rászánni, ha csak kirándulunk a szigeten és úszkálunk a langyos tengerben. Mert azt tudtuk, hogy szeptemberben még meleg az Adria, az idő szép, és a turisták nagy része elvonult, így igazán nyugodt napokra lehet számítani. Persze -- be kell töredelmesen vallanunk --, tudtuk azt is, hogy a szálloda előtt a parton működik egy kis búvárbázis Dodó barátunk jóvoltából, hiszen már évek óta emlegette, higgyük el, ez a legjobb időszak az Adrián, érdemes egyszer lejönnünk. Hát így esett, hogy szeptember közepén a búvárcuccainkat is bevágtuk a kocsiba és nekiindultunk. Dodónak azért megírtuk, különösebb buzgalomra ne számítson, talán merülünk néhányszor ha nem túl hideg a mélyben víz, de akkor is csak naponta legfeljebb egyszer. Persze tudtuk azt is, a merülés az Adrián sem két fillér, de valójában attól féltünk, hogy az emlékek és a trópusi tengerek élményeinek birtokában, régi szerelmünkben mélységesen csalódni fogunk.
Korculára ma már jórészt autópályán lehet eljutni, Budapesttől Zágrábon át majdnem a Neretva torkolatáig, Ploceig. Aztán persze komppal lehet bejutni a szigetre, főszezonban négy helyről is. Dodó szerint hétköznap, pontosan érkezve a spliti komphoz, akár nyolc óra alatt Priscapacban lehet. Hát… lehet, de minek ennyire rohanni? Olyan szép tájak, érdekes helyek vannak útközben. Például a slunji, a plitvicei, vagy a Krka vízesések. Kora reggeli indulással néhány órás kirándulást is beiktathatunk és estére akkor is Korculán vagyunk. Ismerek egy nem kevésbé szép és 200 km-rel rövidebb, de autópálya híján nem gyorsabb utat is Bosznián át. Budapestről Udvaron, Eszéken, Zenican át Sarajevoig - a látszat ellenére - sehol sem kell hegyet mászni. Onnan pedig egyetlen hágót leküzdve, Mostaron át a csodaszép Neretva völgyében jutunk a tengerpartra. No, de elég a magyarázkodásból, lássuk a tetthelyet.
Meleg nyári napra ébredtünk Priscapacban 2011. szeptember 17-én. Úgy tűnt, mintha errefelé semmi sem változott volna az évek, évtizedek alatt. Az ősz ellenére a sziget örökzöldben pompázott, újra élvezhettük a mandulafenyők balzsamos illatát a száradó mediterrán növényzet fűszereivel. Az Adria égszínkéken, szelíden hullámzott és a sziklás parton megcsapott bennünket jól ismert illata, amelyben a köveken száradó moszatok szaga a meghatározó. Talán csak a kabócák nyári kórusa hiányzott a szívünknek oly kedves környezetből. A bázis apró épülete – egy régi halászház – a szállásunk előtti apró félsziget bejáratánál található, jobbról és balról kavicsos öböllel. Mire mindent kipakoltunk, berendezkedtünk a szálláson és a bázison, eltelt a délelőtt. Igaz, fürödtünk is egy nagyot a tengerben és alig akartunk hinni az érzékeinknek, a szél felőli öbölben a víz 27 fokos volt. Na, ennél még a Lembeh-szoros is hűvösebb volt egy fokkal egy évvel ezelőtt, humorizáltunk, de majd a mélyben jön itt még kutyára dér! Az első két napra csak egy-egy szoktató merülést terveztünk a félsziget körül, már csak azért is, mert a velünk utazó baráti Kalmár házaspár a „könnyűbúvár kőkorszakból” érkezett ide. Utoljára a hetvenes években merültek az Adrián, amikor még neoprén ruhánk is alig volt, a mentőmellényt még fel sem találták és a mentőgallért is csak külföldi képekről ismertük. Az „ősemberek” belépését a 21. századba igazából négy évvel ezelőtt élvezhettük, amikor 2007-ben eljöttek velünk Sulawesire és jó 30 év után először merültek modern felszereléssel. Akkor 2-3 nap, 4-5 merülés kellett nekik az otthonossághoz, most még annyi sem. A harmadik merülésen már különleges csemegében volt részünk, meglátogattuk a félsziget keleti lejtőjén 35-38 m mélyen található horgonyokat. Két hatalmas Admiralitás horgony akadt néhány száz évvel ezelőtt a sziklafalba, ki tudja milyen havária emlékeként. (Dodótól megtudtuk, hogy egy középkori hajóroncsot is meglátogathatunk majd, mindössze 400 méterre van a félszigettől 40 méter mélységben. A története is ismert, muranoi üvegeket szállított a Mljet-szigeti kolostornak.) Ezen a 40 méteres horgonyos merülésen ért bennünket egy nagyon kellemes meglepetés is. Lefelé süllyedve 15 méter körül hiába kerestük a nyárról jól ismert jóval hidegebb vízréteget, a komputer még 20 m után is 25 fokot mutatott. 25 m alatt „végre” elértük a hidegebb vizet, de valahogy ez sem volt öreg csontjainknak sokkoló élmény: a hőmérséklet még mindig csak 19 fokra esett. Kezdtük érteni miért olyan jó időszak ez a déli Adrián.
A negyedik nap aztán engedtünk a csábításnak és csatlakoztunk Dodóékhoz, akik négyen a Trstenik-sziget kanyonjához készülődtek. A bázis 7 m hosszú, 150 lóerős merev aljú motorcsónakja mindössze 20 perc alatt megtette a 14 km körüli távolságot és rövid eligazítás után már merültünk is. A sziget nyugati végétől kelet felé hosszú, függőleges fal húzódik, azon kalandoztunk eleinte olyan 20-25 m mélységben. A látótávolság ennél a külső szigetnél jobb volt, mit a félszigetnél, 25-ről még jól láttuk a felszínt. A fal az általunk jól ismert adriai képet mutatta, mindenféle algával, mohaállattal és más alsóbbrendű lénnyel benőve, kisebb-nagyobb üregekkel, bujkáló kis ajakos halakkal, betűs sügérekkel, a területüket őrző apró gébekkel és nyálkáshalakkal. Itt-ott hatalmas lilásvörös tengericsillagok tapadtak a falra és alattuk a mélység növekedésével kezdtek megszaporodni a sárga gorgóniák. Dodó elöl úszott és persze Fanninak mutogatta az érdekességeket. Az egyik kiszögelést megkerülve jelbeszéde jókora halról szólt, utóbb kiderült, hogy egy fűrészes sügérről, ami persze láttukra villámgyorsan eltűnt egy üregben. Egy kisebb murénát mi is láttunk, de mielőtt lefotózhattuk volna, visszahúzódott a lakosztályába. A legszebb élmény akkor várt ránk, amikor bekanyarodtunk a kanyon előterébe. Mögöttünk a mélyből sok száz vagy talán ezer fiatal kétsávos keszeg vonult felfelé a fal mentén, majd egy nagy kanyarral a halfolyam ismét a mélység felé vette az irányt. Meg kell mondanom, ekkora keszegrajjal csak egyszer találkoztam évtizedekkel ezelőtt az Adrián, valahol a Peljesac-félsziget oldalában, olyan 40-50 méter mélységben. A kanyon ismerősnek tűnt, merültünk itt már valamikor. Végigúsztuk a kanyargó és egyre szűkülő hasadékot és visszafordulva gyönyörködtünk az impozáns sziklaformációkban. Az ilyen helyen látványos felvételeket lehet készíteni búvárral a háttérben. Annyira élveztük a merülést, hogy kaphatóak voltunk a délutáni programra is. Ezúttal egy kicsit messzebbre, a kljucsi fok barlangjához igyekeztünk. Oda is régi emlékeink vonzottak. A 17 méter mélyen nyíló hatalmas barlangszájhoz gazdag élővilágú sziklafalak vezetnek és még belül is, ameddig a kékes fény behatol, százféle színes szivaccsal és egyebekkel borítottak a falak. Nem szándékoztunk mélyebben behatolni a barlangba, de azért a törmeléklejtőt követve felúsztunk az első hatalmas levegős terembe, ahol a levegő nyugodtan élvezhető, hiszen valahol beljebb hasadék nyílik a felszínre. A lámpákat kikapcsolva, 20 méterrel mélyebben, a barlang kapuja még halvány kékes fényben dereng. Vezetőnk tapasztalt technikai és barlangi búvároktatóként már úgy ismeri a környékbeli legalább tucatnyi tengeri barlangot, mint a tenyerét, úgyhogy aki ilyen élményre vágyik, errefelé jó helyen jár. Hazafelé egy helyen a távolban apró halak ugráltak ki fejvesztve a vízből, mögöttük néhány hát és farok úszó hasította a vizet, alighanem tonhalak, Kár, hogy nem tudtuk közelebbről megnézni.
Nem akarom itt elmesélni a további merüléseink történetét, a tény az, hogy a legtöbbet élveztük, és sokkal többet merültünk, mint terveztük eredetileg. Csupán néhány kiemelkedő élményünket említem meg. Ilyen volt a vörös nemeskorallok fényképezése, amely nekünk korábban sosem sikerült az Adrián, pedig nem egyszer jártunk régen sűrített levegővel 50-60 m mélységekben is. A lehetőség most adva volt a dekompressziós mélymerülésre biztonságosabb gázkeverékekkel is, de nem volt rá szükség. Dodó azt állította, hogy a kljucsi barlang közelében már 28-30 m körül mutat nekünk nemeskorall telepeket. És úgy is lett, amint a mellékelt kép is mutatja. Nagy élmény volt látni ezeket a gyönyörű élőlényeket. Ugyancsak élvezet volt merülni a Veliko dance öböl melletti nagy barlang előszobájában. Képzeljenek el a part menti falban alig 12-15 m alatt nyíló olyan barlangnyílást, amely legalább 15 m magas, 70-80 m széles és 250 m mélyen hatol be a hegy gyomrába. Máskor az Obljak-sziget keleti sarkán egy szép amforanyakra bukkantunk, kár hogy nem sikerült búvárral igazán jól lefotózni. Nagyon készültünk kedvenc adriai barlangunkba történő látogatásunkra is a Zaklopatica öbölnél, ahol valamikor tucatnyi merülésen sok órát eltöltöttünk és remek felvételeket készítettünk a barlangról és az élővilágról. Mostanában Modra spiljának hívják, mert belseje a nyílásain beszűrődő kékes fényben ragyog. Az amúgy sekély, part menti vízben fekvő barlangot három bejárata közül a mélyvízin keresztül a legszebb megközelíteni. A horgonyzóhelyről leereszkedtünk a nyugati falra, ahol 30 m métertől a színváltó szarukorallok gyönyörű, mélyvörös legyezői borítják a sziklákat. Most azonban a part felé kanyarodó falat követtük egészen 20 m-ig emelkedve és a széles bejárat küszöbét átúszva értünk ebbe a tenger alatti barlang-katedrálisba. A homlokzat két kerek „ablakán” ömlött be a kékes fény és hátul az „oltár” hófehér homokján vibráló táncot jártak a „tetőablakon” besütő napsugarak. Körbejártuk a számunkra jól ismert termet és fotózható élőlények után kutattunk.
A sötétebb zugokat, üregeket kedvelő apró piros kardinálishalak és szentsügérek mellett néhány leopárdgéb tanyázott az aljzaton. Ott bukkantunk rá egy jókora sziklahalra is. A világosabb részeken kisebb kétsávos meg abroncsos keszeg rajok úszkáltak és érdekes módon ugyanott, ahol tíz évvel ezelőtt fotóztuk felmenőit, most is rátaláltam egy jókora sárga-lila csillagcsigára. Egy hasadékban pihent, ezért nem pózolt a fotóhoz megfelelően, így azután inkább egy törpe háromúszójú nyálkáshal lencsevégre kapásával foglalatoskodtam. Társaink bejárták az „oltár” mögötti „katakombába” vezető folyosót is, majd 80 perc után a „8 méteres ablakon” át kiúsztunk a csónak felé. Nemcsak nekünk volt nagy élmény a barlang, mindenki élvezte. De a legjobbra kétségkívül az utolsó merülésünk sikeredett. A Lukovac-sziget déli lejtőjének és falának bejárása volt tervbe véve. A társaság két csoportra oszlott. Dodó két technikai búvár társával ikerkészülékekkel és stage palackkal felszerelve a 40-50 méteres fal alsó régióinak bejárását tűzte ki célul, mi négyen ugyanezt, csak szóló palackokkal 20-25 méterrel feljebb. A csónakhoz való visszatérés előtti célpont néhány száz méterrel keletebbre egy szépséges sekélyvízi sziklakapuhoz volt kitűzve. Még mindig verőfényes „nyári” nap volt, szeptember 29-én. A merülés elején a technikaiakat követve 28-29 m-ig ereszkedtem. Ha lenéztem láttam a sötétvörös szarukorall-bokrokat és a fal aljáról induló ködbevesző lejtőt. Felnézve még halványan láttam a napsütötte felszínt, a horgonyzó csónakot és persze láttam a lejtőn bogarászó társaimat is. Nem szaporítom a szót, a merülés során, sok más egyéb mellett, mi négyen összesen hat murénára bukkantunk. Volt köztük kisebb és nagyobb, visszahúzódó is, de olyan is, amelyik nem zavartatta magát miattunk. Igaz, mint kiderült, a kozmetikusnál feküdt éppen, apró tisztogató rákok vették a bőrét kezelésbe. A sziklakapu és környéke is csodaszép volt, nem beszélve a szelíd márnákról, amelyek ott legelésztek. A technikaiak is ott emelkedtek fel a mélyből, 12 méteren szertartásosan összedugták a fejüket és komputereiket egyeztetésre, majd a sziklakapu alatti bujkálás után együtt indultunk vissza a csónakhoz.
Végül is értékeljük higgadtan a tapasztalatainkat. Az egyértelműen látszik, hogy az Adria évtizedekkel ezelőtti legendás átlátszósága már a múlté. A dalmát szigetvilágban, különösen erre délen akkoriban a 40+ látástávolság sem ment ritkaság számba. Most ideális helyen és időben elérheti a 30 métert, de többnyire csak 20-25. Persze ez sem rossz. Az élővilág is egyértelműen szegényesebb, főleg talán nem is a szennyezés, hanem a túlzott lehalászás, meg az őslakosok turisták miatti „tűzzel, vassal” zsákmányszerzése és annak láncreakciói okán. De azért még így is szép és érdekes tenger ez itt a szomszédunkban, különösen olyan kedvező időben és körülmények között, amiben nekünk volt részünk.
Persze nemcsak merülésből állt az őszi nyaralásunk. Kirándultunk a sziget környékbeli legszebb helyeire, fotóztuk az alkonyatot és a csillagokat a Priscapac feletti hegyi kápolnától, ettünk mézédes szőlőt és fügét, ittunk jó bort is, és jókat ettünk langyos estéken (igazán elfogadható áron) a szálló pizzateraszán, amelyet Robert, a volt budapesti szerb étterem séfje készített és szolgált fel. Mit is mondhatnánk ezek után az Adriánkkal kapcsolatban? Talán egy James Bond film címet: Never say never again.
(Submarine XII. évf. /2011/ 3. szám) Szöveg: Násfay Béla
Kép: Násfay házaspár
Történt pedig, hogy idén nem tudtunk elmenni merülni, fotózni valahova a nagyvilágba. Nyár végén már nagyon vágyakoztunk a tenger után. Ekkor került a szemünk elé a Korcula-szigeti Priscapac Apartment Hotel szeptemberi ajánlata nyugdíjasoknak: két hétre napi 10 eurós szállás, reggelivel. Megfontolandó ajánlat, sőt a fiatalabbaknak is akadt hasonlóan kedvező. Korcula dél-nyugati partvidéke volt amúgy is az egyik szerelmetes merülő helyünk az Adrián, 2001-2002-ben ott jártunk utoljára. Igaz, nincs már tábori felszerelésünk, motorcsónakunk, kompresszort sem szabad használni, de -- gondoltuk -- ennyit még akkor is érdemes rászánni, ha csak kirándulunk a szigeten és úszkálunk a langyos tengerben. Mert azt tudtuk, hogy szeptemberben még meleg az Adria, az idő szép, és a turisták nagy része elvonult, így igazán nyugodt napokra lehet számítani. Persze -- be kell töredelmesen vallanunk --, tudtuk azt is, hogy a szálloda előtt a parton működik egy kis búvárbázis Dodó barátunk jóvoltából, hiszen már évek óta emlegette, higgyük el, ez a legjobb időszak az Adrián, érdemes egyszer lejönnünk. Hát így esett, hogy szeptember közepén a búvárcuccainkat is bevágtuk a kocsiba és nekiindultunk. Dodónak azért megírtuk, különösebb buzgalomra ne számítson, talán merülünk néhányszor ha nem túl hideg a mélyben víz, de akkor is csak naponta legfeljebb egyszer. Persze tudtuk azt is, a merülés az Adrián sem két fillér, de valójában attól féltünk, hogy az emlékek és a trópusi tengerek élményeinek birtokában, régi szerelmünkben mélységesen csalódni fogunk.
Korculára ma már jórészt autópályán lehet eljutni, Budapesttől Zágrábon át majdnem a Neretva torkolatáig, Ploceig. Aztán persze komppal lehet bejutni a szigetre, főszezonban négy helyről is. Dodó szerint hétköznap, pontosan érkezve a spliti komphoz, akár nyolc óra alatt Priscapacban lehet. Hát… lehet, de minek ennyire rohanni? Olyan szép tájak, érdekes helyek vannak útközben. Például a slunji, a plitvicei, vagy a Krka vízesések. Kora reggeli indulással néhány órás kirándulást is beiktathatunk és estére akkor is Korculán vagyunk. Ismerek egy nem kevésbé szép és 200 km-rel rövidebb, de autópálya híján nem gyorsabb utat is Bosznián át. Budapestről Udvaron, Eszéken, Zenican át Sarajevoig - a látszat ellenére - sehol sem kell hegyet mászni. Onnan pedig egyetlen hágót leküzdve, Mostaron át a csodaszép Neretva völgyében jutunk a tengerpartra. No, de elég a magyarázkodásból, lássuk a tetthelyet.
Meleg nyári napra ébredtünk Priscapacban 2011. szeptember 17-én. Úgy tűnt, mintha errefelé semmi sem változott volna az évek, évtizedek alatt. Az ősz ellenére a sziget örökzöldben pompázott, újra élvezhettük a mandulafenyők balzsamos illatát a száradó mediterrán növényzet fűszereivel. Az Adria égszínkéken, szelíden hullámzott és a sziklás parton megcsapott bennünket jól ismert illata, amelyben a köveken száradó moszatok szaga a meghatározó. Talán csak a kabócák nyári kórusa hiányzott a szívünknek oly kedves környezetből. A bázis apró épülete – egy régi halászház – a szállásunk előtti apró félsziget bejáratánál található, jobbról és balról kavicsos öböllel. Mire mindent kipakoltunk, berendezkedtünk a szálláson és a bázison, eltelt a délelőtt. Igaz, fürödtünk is egy nagyot a tengerben és alig akartunk hinni az érzékeinknek, a szél felőli öbölben a víz 27 fokos volt. Na, ennél még a Lembeh-szoros is hűvösebb volt egy fokkal egy évvel ezelőtt, humorizáltunk, de majd a mélyben jön itt még kutyára dér! Az első két napra csak egy-egy szoktató merülést terveztünk a félsziget körül, már csak azért is, mert a velünk utazó baráti Kalmár házaspár a „könnyűbúvár kőkorszakból” érkezett ide. Utoljára a hetvenes években merültek az Adrián, amikor még neoprén ruhánk is alig volt, a mentőmellényt még fel sem találták és a mentőgallért is csak külföldi képekről ismertük. Az „ősemberek” belépését a 21. századba igazából négy évvel ezelőtt élvezhettük, amikor 2007-ben eljöttek velünk Sulawesire és jó 30 év után először merültek modern felszereléssel. Akkor 2-3 nap, 4-5 merülés kellett nekik az otthonossághoz, most még annyi sem. A harmadik merülésen már különleges csemegében volt részünk, meglátogattuk a félsziget keleti lejtőjén 35-38 m mélyen található horgonyokat. Két hatalmas Admiralitás horgony akadt néhány száz évvel ezelőtt a sziklafalba, ki tudja milyen havária emlékeként. (Dodótól megtudtuk, hogy egy középkori hajóroncsot is meglátogathatunk majd, mindössze 400 méterre van a félszigettől 40 méter mélységben. A története is ismert, muranoi üvegeket szállított a Mljet-szigeti kolostornak.) Ezen a 40 méteres horgonyos merülésen ért bennünket egy nagyon kellemes meglepetés is. Lefelé süllyedve 15 méter körül hiába kerestük a nyárról jól ismert jóval hidegebb vízréteget, a komputer még 20 m után is 25 fokot mutatott. 25 m alatt „végre” elértük a hidegebb vizet, de valahogy ez sem volt öreg csontjainknak sokkoló élmény: a hőmérséklet még mindig csak 19 fokra esett. Kezdtük érteni miért olyan jó időszak ez a déli Adrián.
A negyedik nap aztán engedtünk a csábításnak és csatlakoztunk Dodóékhoz, akik négyen a Trstenik-sziget kanyonjához készülődtek. A bázis 7 m hosszú, 150 lóerős merev aljú motorcsónakja mindössze 20 perc alatt megtette a 14 km körüli távolságot és rövid eligazítás után már merültünk is. A sziget nyugati végétől kelet felé hosszú, függőleges fal húzódik, azon kalandoztunk eleinte olyan 20-25 m mélységben. A látótávolság ennél a külső szigetnél jobb volt, mit a félszigetnél, 25-ről még jól láttuk a felszínt. A fal az általunk jól ismert adriai képet mutatta, mindenféle algával, mohaállattal és más alsóbbrendű lénnyel benőve, kisebb-nagyobb üregekkel, bujkáló kis ajakos halakkal, betűs sügérekkel, a területüket őrző apró gébekkel és nyálkáshalakkal. Itt-ott hatalmas lilásvörös tengericsillagok tapadtak a falra és alattuk a mélység növekedésével kezdtek megszaporodni a sárga gorgóniák. Dodó elöl úszott és persze Fanninak mutogatta az érdekességeket. Az egyik kiszögelést megkerülve jelbeszéde jókora halról szólt, utóbb kiderült, hogy egy fűrészes sügérről, ami persze láttukra villámgyorsan eltűnt egy üregben. Egy kisebb murénát mi is láttunk, de mielőtt lefotózhattuk volna, visszahúzódott a lakosztályába. A legszebb élmény akkor várt ránk, amikor bekanyarodtunk a kanyon előterébe. Mögöttünk a mélyből sok száz vagy talán ezer fiatal kétsávos keszeg vonult felfelé a fal mentén, majd egy nagy kanyarral a halfolyam ismét a mélység felé vette az irányt. Meg kell mondanom, ekkora keszegrajjal csak egyszer találkoztam évtizedekkel ezelőtt az Adrián, valahol a Peljesac-félsziget oldalában, olyan 40-50 méter mélységben. A kanyon ismerősnek tűnt, merültünk itt már valamikor. Végigúsztuk a kanyargó és egyre szűkülő hasadékot és visszafordulva gyönyörködtünk az impozáns sziklaformációkban. Az ilyen helyen látványos felvételeket lehet készíteni búvárral a háttérben. Annyira élveztük a merülést, hogy kaphatóak voltunk a délutáni programra is. Ezúttal egy kicsit messzebbre, a kljucsi fok barlangjához igyekeztünk. Oda is régi emlékeink vonzottak. A 17 méter mélyen nyíló hatalmas barlangszájhoz gazdag élővilágú sziklafalak vezetnek és még belül is, ameddig a kékes fény behatol, százféle színes szivaccsal és egyebekkel borítottak a falak. Nem szándékoztunk mélyebben behatolni a barlangba, de azért a törmeléklejtőt követve felúsztunk az első hatalmas levegős terembe, ahol a levegő nyugodtan élvezhető, hiszen valahol beljebb hasadék nyílik a felszínre. A lámpákat kikapcsolva, 20 méterrel mélyebben, a barlang kapuja még halvány kékes fényben dereng. Vezetőnk tapasztalt technikai és barlangi búvároktatóként már úgy ismeri a környékbeli legalább tucatnyi tengeri barlangot, mint a tenyerét, úgyhogy aki ilyen élményre vágyik, errefelé jó helyen jár. Hazafelé egy helyen a távolban apró halak ugráltak ki fejvesztve a vízből, mögöttük néhány hát és farok úszó hasította a vizet, alighanem tonhalak, Kár, hogy nem tudtuk közelebbről megnézni.
Nem akarom itt elmesélni a további merüléseink történetét, a tény az, hogy a legtöbbet élveztük, és sokkal többet merültünk, mint terveztük eredetileg. Csupán néhány kiemelkedő élményünket említem meg. Ilyen volt a vörös nemeskorallok fényképezése, amely nekünk korábban sosem sikerült az Adrián, pedig nem egyszer jártunk régen sűrített levegővel 50-60 m mélységekben is. A lehetőség most adva volt a dekompressziós mélymerülésre biztonságosabb gázkeverékekkel is, de nem volt rá szükség. Dodó azt állította, hogy a kljucsi barlang közelében már 28-30 m körül mutat nekünk nemeskorall telepeket. És úgy is lett, amint a mellékelt kép is mutatja. Nagy élmény volt látni ezeket a gyönyörű élőlényeket. Ugyancsak élvezet volt merülni a Veliko dance öböl melletti nagy barlang előszobájában. Képzeljenek el a part menti falban alig 12-15 m alatt nyíló olyan barlangnyílást, amely legalább 15 m magas, 70-80 m széles és 250 m mélyen hatol be a hegy gyomrába. Máskor az Obljak-sziget keleti sarkán egy szép amforanyakra bukkantunk, kár hogy nem sikerült búvárral igazán jól lefotózni. Nagyon készültünk kedvenc adriai barlangunkba történő látogatásunkra is a Zaklopatica öbölnél, ahol valamikor tucatnyi merülésen sok órát eltöltöttünk és remek felvételeket készítettünk a barlangról és az élővilágról. Mostanában Modra spiljának hívják, mert belseje a nyílásain beszűrődő kékes fényben ragyog. Az amúgy sekély, part menti vízben fekvő barlangot három bejárata közül a mélyvízin keresztül a legszebb megközelíteni. A horgonyzóhelyről leereszkedtünk a nyugati falra, ahol 30 m métertől a színváltó szarukorallok gyönyörű, mélyvörös legyezői borítják a sziklákat. Most azonban a part felé kanyarodó falat követtük egészen 20 m-ig emelkedve és a széles bejárat küszöbét átúszva értünk ebbe a tenger alatti barlang-katedrálisba. A homlokzat két kerek „ablakán” ömlött be a kékes fény és hátul az „oltár” hófehér homokján vibráló táncot jártak a „tetőablakon” besütő napsugarak. Körbejártuk a számunkra jól ismert termet és fotózható élőlények után kutattunk.
A sötétebb zugokat, üregeket kedvelő apró piros kardinálishalak és szentsügérek mellett néhány leopárdgéb tanyázott az aljzaton. Ott bukkantunk rá egy jókora sziklahalra is. A világosabb részeken kisebb kétsávos meg abroncsos keszeg rajok úszkáltak és érdekes módon ugyanott, ahol tíz évvel ezelőtt fotóztuk felmenőit, most is rátaláltam egy jókora sárga-lila csillagcsigára. Egy hasadékban pihent, ezért nem pózolt a fotóhoz megfelelően, így azután inkább egy törpe háromúszójú nyálkáshal lencsevégre kapásával foglalatoskodtam. Társaink bejárták az „oltár” mögötti „katakombába” vezető folyosót is, majd 80 perc után a „8 méteres ablakon” át kiúsztunk a csónak felé. Nemcsak nekünk volt nagy élmény a barlang, mindenki élvezte. De a legjobbra kétségkívül az utolsó merülésünk sikeredett. A Lukovac-sziget déli lejtőjének és falának bejárása volt tervbe véve. A társaság két csoportra oszlott. Dodó két technikai búvár társával ikerkészülékekkel és stage palackkal felszerelve a 40-50 méteres fal alsó régióinak bejárását tűzte ki célul, mi négyen ugyanezt, csak szóló palackokkal 20-25 méterrel feljebb. A csónakhoz való visszatérés előtti célpont néhány száz méterrel keletebbre egy szépséges sekélyvízi sziklakapuhoz volt kitűzve. Még mindig verőfényes „nyári” nap volt, szeptember 29-én. A merülés elején a technikaiakat követve 28-29 m-ig ereszkedtem. Ha lenéztem láttam a sötétvörös szarukorall-bokrokat és a fal aljáról induló ködbevesző lejtőt. Felnézve még halványan láttam a napsütötte felszínt, a horgonyzó csónakot és persze láttam a lejtőn bogarászó társaimat is. Nem szaporítom a szót, a merülés során, sok más egyéb mellett, mi négyen összesen hat murénára bukkantunk. Volt köztük kisebb és nagyobb, visszahúzódó is, de olyan is, amelyik nem zavartatta magát miattunk. Igaz, mint kiderült, a kozmetikusnál feküdt éppen, apró tisztogató rákok vették a bőrét kezelésbe. A sziklakapu és környéke is csodaszép volt, nem beszélve a szelíd márnákról, amelyek ott legelésztek. A technikaiak is ott emelkedtek fel a mélyből, 12 méteren szertartásosan összedugták a fejüket és komputereiket egyeztetésre, majd a sziklakapu alatti bujkálás után együtt indultunk vissza a csónakhoz.
Végül is értékeljük higgadtan a tapasztalatainkat. Az egyértelműen látszik, hogy az Adria évtizedekkel ezelőtti legendás átlátszósága már a múlté. A dalmát szigetvilágban, különösen erre délen akkoriban a 40+ látástávolság sem ment ritkaság számba. Most ideális helyen és időben elérheti a 30 métert, de többnyire csak 20-25. Persze ez sem rossz. Az élővilág is egyértelműen szegényesebb, főleg talán nem is a szennyezés, hanem a túlzott lehalászás, meg az őslakosok turisták miatti „tűzzel, vassal” zsákmányszerzése és annak láncreakciói okán. De azért még így is szép és érdekes tenger ez itt a szomszédunkban, különösen olyan kedvező időben és körülmények között, amiben nekünk volt részünk.
Persze nemcsak merülésből állt az őszi nyaralásunk. Kirándultunk a sziget környékbeli legszebb helyeire, fotóztuk az alkonyatot és a csillagokat a Priscapac feletti hegyi kápolnától, ettünk mézédes szőlőt és fügét, ittunk jó bort is, és jókat ettünk langyos estéken (igazán elfogadható áron) a szálló pizzateraszán, amelyet Robert, a volt budapesti szerb étterem séfje készített és szolgált fel. Mit is mondhatnánk ezek után az Adriánkkal kapcsolatban? Talán egy James Bond film címet: Never say never again.
(Submarine XII. évf. /2011/ 3. szám) Szöveg: Násfay Béla
Kép: Násfay házaspár
