2005-ben elterjedt a hír, hogy a görögök új törvényt alkottak a búvárkodásról, amely megnyitja a merülési lehetőséget a görög vizek legnagyobb részén. Ha arra gondolunk, hogy az ország mintegy 15000 km-nyi partvidékéből eddig csak 300-400 km volt nyitva a búvárok számára, akkor valóban korszakváltásról van szó. Nem csoda hát, ha 2006 nyarán ismét Görögország felé vettük az irányt. A hagyományos módon, saját csónakkal és mindennel felszerelkezve indultunk útnak egy hónapra, hogy a saját ízlésünk szerint, szabadon kalandozzunk és fényképezzünk az Égei-tenger felszíne alatt. 

A korábban egy kezünkön megszámlálható szabad területek közül a könnyen elérhető Szithoniát kedveltük meg legjobban. Úgy döntöttünk hát, hogy nem új vidéket, hanem régi szerelmünket keressük fel ismét (aminek persze megvannak a maga érzelmi kockázatai). Szithonia a „háromujjú” Halkidiki-félsziget középső nyúlványa, és déli csúcsán, a Drépanon-fok mellett található úti célunk, a Kalamitsi-öböl. Az út odáig Budapestről jó 1200 km három határon át, úgyhogy aki jobban fel van pakolva, netán utánfutóval is, az jobb, ha a Nis-i elágazás után megpihen egy kempingben, vagy motelben. (Útinfókról lásd keretes írásunkat.) Amúgy egy jó tanácsot kaptunk és adhatunk tovább az útra, ami be is vált: mindenütt szigorúan tartsuk be az előírt sebesség határokat és akkor nem kell emelnünk arrafelé a rendőrök életszínvonalát.

Theszaloníki csúnyán iparosodott környékén átvergődve Nea Moudania már a Kassandra félsziget kapuja, amely igazi üdülő paradicsom. Egy régészetileg védett partszakasz kivételével búvárkodni is lehet arrafelé, de sokkal szelídebb, homokosabb partokra számíthatunk, mint a kevésbé beépült, sziklás Szithonián. A félsziget déli csúcsára a nyugati oldalon, Marmarason át érdemes autózni, elkerülve Sarti környékét, a magyar buszos turisták görög földön csinált „Siófokját”. Kalamitsi tulajdonképen egy hegyekkel, sziklákkal körülvett pompás, fehér homokú üdülő öböl, eredetileg néhány őshonos kis házzal. Nem mondhatnánk, hogy a hely szebb lett az elmúlt 15 évben, amióta nem láttuk, hiszen jócskán benépesítették üdülőkkel szállodákkal, kempingekkel, de azért nem vesztette el egykori értékeit. A tengervíz tiszta és a homokfövenyt is példásan tisztán tartják, a sok üdülő ellenére. Nagy előny ez a családdal, gyerekekkel érkezők számára.

Úgy tértünk be július elején régi táborhelyünkre, a Pargas család partmenti „Camp Porto”-jába, mintha csak nemrégiben jártunk volna erre. Helyfoglaló e-mail-jeinket ugyan nem olvasták – a modemes drótposta összeköttetés akadozik, inkább telefonálni kellett volna – de azért mindent megtettek, hogy mégis legyen szobánk: egy éjjeli lakókocsis alvás után kellemes apartmanba költöztünk. Merthogy a kemping tenger felőli oldalát a közelmúltban szépen kiépítették, az étterem mellett apartmanok, bár, és ami a lényeg: egy új búvárbázis épült. Az új bázis vezetését a tulajdonosok időközben felnőtt fia, Vasilis vette át, és egy cseh búvároktató van a segítségére. A bázis még annyira új volt, hogy az érkezésünk utáni hétvégére várták a hatósági szemlét az üzemeltetési engedély megszerzéséhez. Szerencsére a kompresszort már beüzemelték, így nem kellett bajlódnunk a levegőtöltéssel. Megkérdeztük persze, mi a helyzet az új törvényi előírásokkal, kell-e merülési, esetleg hajózási engedélyt is kérnünk? Vasilis szerint elvben kellene, de a törvény végrehajtási rendeletei még készülnek, az engedélyezési gyakorlat még nem alakult ki. (Lásd részletes beszámolónkat az új görög „búvártörvényről” a Submarine 2006/4. számában.) Amúgy Szithonia keleti oldalán, az Athos-félsziget tövénél fekvő Jerissos város vízi rendőrsége az illetékes hatóság. Úgy gondoltuk, inkább bízunk benne, hogy egyelőre a kutya sem fogja kérni tőlünk a gyakorlatban még nem létező engedélyt itt, ahol a Drépanon-foktól az Armenistis-öbölig régen is szabad volt a merülés. Vízre tettük hát a csónakunkat, kibójáztuk a kikötőhelyünket a védett öbölzugban, és célba vettük régen látott legjobb merülőhelyeinket.

 

Háztáji hajóroncs

 

Kedvenc háztáji hajóroncsunk a kalamitsii öblöt keletről határoló kis sziklás félsziget túloldalán fekszik, ha ráhúzzuk a gázkart a 25 lóra, 4-5 perc alatt ott lehetünk. Az észak-keleti szél azonban napközben feltámadt, így inkább mellőztük a hullámokon való ugrálást, de így sem tartott tovább az út 9-10 percnél. A roncstól talán 100 méterre van egy kis homokos sziklazug, ahol ki lehet kötni, ha nem túl nagy a hullámverés, így tettünk ezúttal is. Onnan kiúszva és jobbra megkerülve egy kis sziklafokot, a roncs már a felszínről megpillantható. (A víz felett egy kis barlangüreg is jelzi a roncs nyugvóhelyét.) Valamikor a múlt század első felében egy kisebb, néhány ezer tonnás teherhajó futott itt ki a parti sziklák közé, rá egy éles, víz alatti sziklagerincre. Ketté is törött „deréktájon” a kazánház előtt, az orrész szétszóródva mindössze 8-10 m mélyen fekszik. A hátsó rész a sziklagerinc mögött a mélyebb vízben rogyott össze, de a gépház szellőző tornya és a hajó fara meglepő épségben ágaskodik a mindössze 18-19 m mély fenéken. A 15-20 m-es látástávolság és a kis mélység ideális lehetőségeket nyújt a fotózáshoz. Makró téma kevés van ugyan, de nagy látószöggel és egy ügyes modellel szép felvételeket lehet készíteni.

Ki is élveztük alaposan a „hajóroncs stúdió” adottságait a következő napokban. Esténként laptopon ki tudtuk értékelni az új digitális gépünkkel készített felvételeket, másnap azután volt mit javítani. Több napi roncsmerülés után már észrevettünk bizonyos hiányosságokat is. Nemcsak a hajócsavar tűnt el valamikor az elmúlt 15 évben, de az élővilág is megfogyatkozott. Annakidején gyakrabban találkoztunk nagyobb halakkal, halrajokkal a roncs környékén, egyszer még három nagy nyíltvízi szeriolához, hivatalos nevükön sárgafarkú fattyúmakrélához is szerencsénk volt. Most jó, ha egy-egy kisebb raj kétsávos gyűrűskeszeggel összeakadtunk. Igaz, az élővilág annak idején sem volt olyan gazdag, mint például az Adrián. És ennek nemcsak az volt az oka, hogy -- az olaszokhoz hasonlóan -- a görögök is mindenre lőttek szigonypuskával ami élt és mozgott, no meg a tengerből élők is sűrűlukú hálókkal, sorhorgokkal, varsákkal tizedelték, tizedelik az élővilágot. Az adriai partokat, szigeteket olyan mészkő alkotja, amit könnyebben oldanak a vizek és furkálnak össze kagylók, férgek, sünök, moszatok és más élőlények. Az így keletkezett milliónyi üregecske, repedés, sziklazug kedvező megtelepedési helyet nyújt az alsóbbrendű állatoknak, ami gazdagabb tápláléklánc, népesebb élővilág kialakulását segíti elő. Ezzel szemben Szithóniánál sokféle szép kőzetet látni, de könnyen oldódó mészkő nincs közöttük. Így azután a víz alatti sziklák is simábbak, kevésbé csipkések, üregesek mint az Adriai-tengerben és ez eleve kedvezőtlenebb az élővilág szempontjából.

A napközben feltámadó szél és hullámzás erősödött, úgyhogy a következő napokban a szélvédett „Rejtett-öblöt” céloztuk meg. Ez egy Kalamitsitől keletre mintegy 3 km-re fekvő kisebb öbölbe torkolló vízmosás, sekély kis homokos zugot alkotva a sziklák között, amelyből azonban a tenger felől semmi sem látszik. Az öbölből balra kiúszva a partra merőleges sziklanyúlványokat találunk kb. 15 m mélységig, amelyek homokos, törmelékes – itt-ott tengerifű foltos -- fenékbe mennek át. A nyúlványok kelet felé egyre változatosabbak. Korábban olyan fotós csemegékre bukkantunk itt, mint egy nagy muréna odújára, amelynek lakóját éppen tisztogató garnélák ápolták, avagy egy hatalmas, gyermekfej nagyságú tonnacsigára, amely a homokos fenéken mászva kutatott táplálék után. Most ilyen témáink nem adódtak, de azért egy ritkább kökényszínű ékcsillagot felfedeztünk a homokban és megleptünk egy morgóhalat is a sziklák között egy homokfolton. Amúgy a megszokott élőlények kerültek kameránk elé, betűs- és kis fűrészessügérek, közönséges szivárványhalak, bíborcsillagok, sávos vörösmárnák, kis ajakoshalak és hasonlók. Azért egy itt is gyakori lila fonálcsiga bebizonyította, hogy hétköznapi témáról is lehet szép képet készíteni. Egy sziklatömb tetején, barnásfekete bőrszivacsokon mászott ez a néhány centis csiga. Áttetsző lila teste a mélykék háttér előtt úgy ragyogott a sötét környezetben, mintha belső neonfénnyel lenne kivilágítva. 

 

Lecsap a rendőrség

 

Az első hétvégén zajlott a búvárbázis hatósági szemléje, így kirándulással ütöttük el az időt, hiszen engedélyezés előtt a vendégek számára a kompresszor sem működhetett. Bevásároltunk a félsziget közeli fővárosában, Sikea-ban a konyhánk számára szükségeseket, nem mellőzve persze az igazi görögdinnyét, olajbogyót, Feta sajtot, no meg fanyársra húzott  húskockákat, a szuvlakit. Bejártuk a környező dombokat és hegyeket, gyönyörködtünk a változatos kilátásban, megcsodáltuk az évszázados olajfákat, találkoztunk az ösvényen eredeti görögteknőssel és körbeúsztuk a Kalamitsi-öböl kis sziklaszigetét, amelynek csúcsára görög zászló van büszkén kitűzve. Este aztán itt is ott is tüzet szítottak a táborokban és a házaknál, s a levegő megtelt a parázson sültek étvágygerjesztő illatával. Amúgy is imádjuk ezeket a tengerszagú, örökzöld illatú mediterrán estéket, hát még ha valami hús vagy hal is kerül a rostélyra.

Másnap aztán ismét rendes „munkanap” következett. Kedden délelőtt éppen merüléshez készülődtünk és rakodtuk be a készülékeket a partra húzott csónakba, amikor egy terepjáró állt meg mögöttünk a parton számunkra olvashatatlan görög, meg olvasható „Coastal Guard” felirattal. A vízi rendőrség kivételesen szárazföldön csapott le ránk. Kifogástalan angolsággal a csónak- meg a búvár papírokat kérték. A hajólevél másolata, meg a tengeri motoros kishajó vezetői engedélyem a műanyag aljú gumicsónak orrkamrájában volt, a „búvárengedélyért” azonban be kellett szaladnom az apartmanba. Közben a rendőrök a feleségemmel csevegtek, meg valaki mást is ellenőriztek a parton. Jobb híján a két CMAS minősítő kártyát hoztam magammal.Végül a csónakpapírokat meg sem nézték, a minősítő kártyákat elfogadták, de közölték, hogy ezután minden reggel telefonon meg kell nekik telefonálnunk Jerissos-ba, hogy aznap hova megyünk merülni. Indoklásuk szerint azért, hogy ha valami baj ér bennünket, tudják merre keressenek!?. Nem hatotta meg őket az az ellenvetésünk, hogy csak ha kifutunk az öbölből és látjuk a tengerjárási helyzetet, akkor tudjuk eldönteni merre is menjünk -- És honnan tudják, hogy esetleg bajba kerültünk? – kérdeztük végül vissza, merthogy a mobil telefonunk ugyan van, de nem tengerálló. – Amikor másnap telefonálnak, tudjuk majd, hogy minden rendben volt – hangzott a frappáns válasz. Savanyúan tudomásul vettük ezt a szentenciát, a hatósággal nem célszerű vitatkozni. Egyébként is örültünk, hogy a törvény ellenére elfogadták az adott helyzetet.

Aznap este elpanaszoltuk Vasilisnek, hogyan jártunk, mi a hatósági elvárás. – Holnap megkapjuk írásban a bázis működési engedélyét, úgyhogy a mi felügyeletünk alatt merülhettek – mondta nagyvonalúan, a régi ismeretségre tekintettel --, attól fogva nem a rendőrségnek, hanem nekünk kell bejelenteni, hova mentek merülni. A rendőröket ismerem, megmondom nekik a dogot.  Így aztán másnap nem telefonáltunk sehova, a hatósági működési engedély, és a minőségbiztosítási rendszer oklevele pedig estére bekeretezve csakugyan kikerült a „Dolphin” bázis falára.

 

Irány a mélység

 

Eltelt már vagy tíz nap, de addig csak a 20 m fölötti sekélyebb és persze melegebb vizeket jártuk. De a roncson kívül nem voltunk elkényeztetve a látnivalók sokaságával, másfelől meg a hullámverés a felső régióban érthetően és érezhetően 15 m körülire rontotta a látótávolságot. Volt a mélységtől való eddigi tartózkodásomnak egy nagyon prózai oka is: félszáraz ruhám már korábban is meggyötört száraz cipzárja eltörött és az utolsó arasznyi darabon nem lehetett behúzni a hátamon. Már addig is megtapasztaltuk, hogy a sokkal hidegebb, de tisztább vízréteg határa 18-20 méternél van, nem volt hát mese, ki kellett adnunk magunknak a parancsot: irány a mélység!

Sokkal  változatosabb és mélyebb merülőhely a Rejtett-öböl után egy km-rel keletebbre a „79-es fok”. Azért neveztük el így, mert a hajózási térkép szerint a fok előtti, víz fölé nyúló szirtektől párhuzamos sziklavonulatok vezetnek le 30-35 m-re egy homokos lépcsőig, majd az az alatti lejtő -- a térkép szerint --79 méter mély fenékre vezet. A lejtők sziklalabirintusa bonyolult képet mutat és víz alatti áramlások mossák. A fokot a víz fölött csodaszép, szél és hullámverés formálta sziklaalakzatok díszítik. Nyugati oldalán van ugyan egy kicsi öböl a csónak kikötéséhez, a hely azonban csak szélcsendes időben használható, ezúttal nem tudtuk felkeresni. 

Ekkortájt futott be lakóautójával a táborba Pálvölgyi József barátom az Amphora klubból. Ő évek óta itt nyaral a feleségével, meg többnyire Lovas Sándorékkal, akit szintén vártunk. Itt táboroztak már Wágner Vilmosék Gödről, aki ugyancsak saját csónakkal, a fiával és a feleségével visszajáró vendég. Vannak tehát a hagyományos, egyéni búvárkodásnak hívei nemcsak az öreg, de a fiatalabb búvárok között is. Jóska csakhamar vízre tette a Zodiakját, és eljött velünk az első mélyebb merülésre, az általunk „Drachmás öbölnek” nevezett helyre. (Egy régi partraszállásnál maroknyi papírpénz ázott a part mentén, többszörös fagyipénz, gyermekeink nagy örömére.) Ez egy horgonyzásra és partra szállásra is alkalmas kis öböl nyugat felé, a Katampogia-fok felé vezető partoldalon. Néhány sziklaszirt védi a rendszerint keletről érkező hullámoktól és erre most szükség is volt. Hárman úsztunk ki az öbölből a sziklaszirthez és azután jobbra kanyarodva egyre mélyebbre ereszkedtünk a változatos sziklalejtőn. A langyosabb, opálosabb vízből 20 méter alá érkezve olyan volt, mintha függönyt húztak volna fel előttünk. Lényegesen hidegebb, de kristálytiszta víz volt a mélyben, a látótávolság elérte a 30-35 métert. 25 méter körül – számomra geológiailag meglepő módon – egy nagy lukacsos szikladombhoz érkeztünk. Nyüzsgött körülötte az élet, kisebb-nagyobb halrajok úszkáltak, és rögvest megpillantottam idei első murénánkat is, amint szokás szerint félig kilógott a lukjából. Valamivel mélyebben észrevettem egy másik murénát is, így hát az elsőt meghagytam Mérinek és lejjebb ereszkedtem fotózni. Ez persze nálunk nem egy gyors művelet, egy ideig jócskán elszöszmötöltünk. Láttam közben, hogy Jóska még lejjebb, 35 méter körül nézelődik. 

Munka közben persze egyre több „jeges” víz szivárgott a ruhám alá és a lehűléssel arányban bizony csökken a fotós lelkesedése. Eljött az idő, hogy egy kicsit melegebb helyre költözzünk. 15 m körül találtunk egy sziklahasadékot, amelybe fentről legördült sziklatömb ékelődött be. Közeledtünkre a sziklatömb alatt egy megtermett muréna tűnt el, lám-lám, szeretik ők a langyosabb vizeket is. A figyelmemet azonban a hasadék falán egy sokkal kisebb élőlény keltette fel. A szokásos lila fonalas csiga, amely történetesen egy gyönyörű vörös kéregszivacs mezőn portyázott. Ezt nem lehetett kihagyni. Habár a felszíni hullámzás még itt 12 m mélyen is lökdösött és így nehéz makrózni, azért ellőttem rá egy sor képet. A levegőm azonban fogytán volt, el kellett indulnom kifelé. Jeleztem Mérinek, akinek persze szokás szerint több levegője maradt, hogy mennem kell, de Jóskával együtt maradhat még egy kicsit. Visszatérőben, nagy meglepetésemre, egy 10-12 méter mélyen fekvő sziklaüreg előtt barna alapon sárgás mintázatú fiatal fűrészes sügért pillantottam meg, amely persze eltűnt a szikla alatt, amint föléje úsztam. Biztató, hogy ilyen nemes halban is van utánpótlás. Jóska ugyancsak nagyobb halakat látott a hasadékokba húzódva 30 m alatt. Leírása szerint tőkehalak lehettek. Ennek legközelebb utána kell járnunk. Meg annak a nagy világháborús vízi aknának is, amiről csak újabban hallottunk.

 

Szivacsország

 

A Kossuth rádió hangjai este tízkor már rendszerint leszivárogtak a görög partokra, így hallottuk, hogy egész Európában melegrekordokat döntöget a nyár. A tenger melléken a hőség mindig elviselhető, de az erős szárazföldi felmelegedés minden délelőtt élénk szelet, és persze hullámverést támasztott. Nem vigasztalt bennünket, hogy a szél alkonyatra rendszerint szépen lecsendesedett. A kalamitsii Dolphin búvárbázis mienknél tán háromszor nagyobb félkemény csónakja is sokszor szenvedett a hullámverésben, ők sem jártak messzire és kitett helyekre. Pedig mi már nagyon vágytunk a vad Psevdokavos-fok környéki, avagy a még messzebb fekvő „Sziklakapu”-nál való merülésre, amely látványos fotótéma víz felett és alatt egyaránt. Amikor azután másnapra végre csendesebb idő ígérkezett és a bázishajó is a „Barlang” meglátogatását tűzte ki célul – ami valamivel messzebb is van, mint a Sziklakapu -- elindultunk előttük a kb. 10 km-es útra, azzal hogy majd úgyis utolérnek. Azt gondoltuk ugyanis, hogy számunkra valami ismeretlen, szép barlangot mutatnak. De 3 kilométer megtétele után, a Katampogia-foknál hiba néztünk hátra, a színüket sem láttuk. Igaz, minket megint csak friss szél és persze nyílt tengeri hullámverés fogadott, de már nem fordultunk vissza. Ilyenkor csak lassan „lovagolhatjuk” meg a hullámokat, mert hiába volna elég lovunk döngetni, vigyáznunk kell a víz alatti gépekre, vakukra, no meg a már lejárt garanciájú gerincünkre.

Hiába hajóztunk közel egy órát, a sziklakapunál olyan hullámverés volt, hogy kikötni sem tudtunk, nemhogy fotózni, visszamentünk hát a világítótorony melletti nagyobb öbölbe és ott merültünk egyet. Nem volt túl érdekes a terep, a torony alatti foknál lankás és meglehetősen üres lejtő vezet vagy 30 m mélyre. Néhány hatalmas forgósféreg kínált némi témát, de a digitális gép kijelzőjén láthattuk, hogy a szép féreg képét mennyire el tudja rontani egy ronda búvárfotós. Hát igen, a sziklakapunál fele-fele felvételekre készültünk halszem optikával és ahhoz a vakukat is hosszú karra kell engedni. Visszatérőben halálra nevettük magunkat egy kis ijedős arasznyi murénán. A mindössze két méter mély fenéken akkor bukkant ki éppen egy kő alól, amikor föléje értünk. Ijedtében úgy elsüvített mint egy puskagolyó. Mindenesetre megbántuk, hogy nem az „Apostol” öblénél kötöttünk ki, ami a sziklakapu előtt van eggyel, ott sokkal érdekesebb, változatosabb a hely. Az „Apostol” a part közelében vízből kiálló szoborméretű szikla, mögötte kis parti üreg. Ott lemerülve először az Apostol szószékével találkozunk a víz alatt, ez egy 4-ről 15 méterre leszakadó szikla. Tovább balra úszva több nagy legördült sziklatömb van 15 és 25 m-nél. Alattuk, a mélybe vezető 30-40 fokos lejtőn több kisebb üreg, sok hosszúkarú söprögetőrákkal. A szószék alatti lejtő zöldes algákkal borított, rajta rengeteg sötét gumószerű bőrszivacs. Felettük barna korallsügérkék kavarognak.

  

Az időjárás azért valamivel nyugodtabb lett, és csakhamar ismét a nagy déli öblöt céloztuk meg. Mire odaértünk, Amphorás barátaink Zodiakja -- nagy merészen – már a Psevdokavos-fok külső szirtje mögötti víz alatti gerincen horgonyzott. Mi óvatosabban, csak az öböl bal oldalának legkülső kiszögelését céloztuk meg, még ott is eléggé lötyögött a tenger. A parttól néhány méterre felbukkanó sziklaszirt mögött ledobtuk a horgonyt és kikötöttük a csónak farát a sziklákhoz, s azután lemerültünk. A hullámfelhők alatt meglehetősen opálos víz fogadott, de ezúttal nyugodtabb vizekbe, nagyobb mélységbe készültünk. Előbb azonban ellenőriztük a horgony tartását. Éppen egy muréna odúja mellé esett. A lakó nem ijedt meg, inkább érdeklődéssel figyelte a hullámzás miatt időnként meg-megránduló szokatlan „jövevényt”. Megkerültük a nyílt víz felé a sziklaszirt lépcsősen mélybe vezető falát és 20 méter mélyen a tiszta és hideg víz „Szivacsországról” lebbentette fel előttünk a fátylat. A falakat szokatlan sűrűségben sárga szaruszivacs telepek borították. Köztük barna, lila és vörös mészalga telepek, élénksárga kehelykorallok, zöld moszatok, tűzpiros tengericsillagok, zsákállatok és még ki tudja felsorolni mi minden. Tetejében mindennek, a fal mellett lazacrózsaszínű szentsügér rajok vonultak ide-oda. A lámpafényben olyan volt, mintha trópusi tengerben ugyancsak színpompás korallzátonyon nézelődnénk.  Kicsit lankásabb lejtő mentén ereszkedtünk tovább egy 40 méteren elterülő teraszig. Szép szarukorall telepeket szerettünk volna fotózni, de csak kevésbé látványos sárga és fehér gorgóniákat találtunk. A terasz 50 méterre eső lépcsővel folytatódik, alatta 60 körül dereng a fenék. Tizenhat éve itt az 50-es lépcsőn egy nagy horgászhallal találkoztunk. Készült róla kép, de nem lehet vele dicsekedni. Most inkább az öreg bikával értettünk egyet: jöjjön csak fel az a nagy horgászhal a teraszra, ha portrét akar. Ha ugyan azóta egy nálánál is nagyobb horgász, az ember ki nem fogta. Visszakanyarodtunk az öböl belseje felé, s a nagy sziklatömbök oldalában még egy murénával, polippal és sziklahallal is találkoztunk.

Barátaink a táborban mesélték, bizony megszenvedtek az áramlásban a Psevdokavos-fok legkülső szirtjénél. Tudni kell, hogy a szirt nyílt tenger felöli oldalán 30-45 m-ig leszakadó szép fal van, amely azonban nagyon kitett az áramlásoknak. Kellett is ott nekik időnként kézzel-lábbal kapaszkodni. A falon ezúttal egy akkora polippal találkoztak, hogy úgy döntöttek, inkább nem fogtak vele kezet. „Szélcsendes” időben viszont a 40-45 méter körüli teraszon érdemes délnyugat felé vagy 30 métert elúszni, ott kezdődik egy 60 méterig leszakadó nagy szikla, telenőve lila szarukorallokkal. Fent a szirt mögötti sekély szorosban már játékosan élvezték az erős áramlást, amely ismételten átsodorta őket a szikla egyik oldaláról a másikra.

 

Az erődrendszer

 

Apartmanban laktunk és vásárlás, vacsora, vagy némi szórakozás céljából estefelé néha beautóztunk Sartiba, a „turista paradicsomba”. Ha másért nem, kellemes a kertmozi a meleg mediterrán estében. Hihetetlenül népszerű hely ez a kisebb pénzű kelet közép-európai turisták körében. Hetente autóbuszok tucatjai hozzák-viszik a magyarokat, akik jókat esznek, isznak, fürdenek, szórakoznak itt. Mindenfelé magyar feliratokat látni a boltokban, butikokban, büfékben, vendéglőkben, bárokban, motor kölcsönzőkben, utazási irodákban, sőt orvosi rendelőkben. De nemcsak feliratokat, hanem magyar alkalmazottakat és vállalkozókat is. Itt az idegen nyelvtudás hiánya a turisták számára valóban nem akadály és bizonyára jól érzi magát az, aki az ilyen mediterrán „Siófokot” szereti.

A Sartiba vezető 18-20 km-es úton a változatos, számunkra festői táj mindig élvezetet okozott. Sosem tudtunk betelni a szépséges olajfák, a változatos tengerpart, vagy a szomszédos Athos-félsziget fenséges kétezres csúcsának látványával. Van az országúton egy félbehagyott felüljárós útkereszteződés, amelynek egyik ága nem vezet sehova, a másik meg egy poros útban folytatódik. Egyszer elindultunk ezen a poros úton kelet felé, és csakhamar különös látvány tárult a szemünk elé az alkonyati fényben. A poros út a völgyben hirtelen sima aszfaltútra váltott át, sőt szemünk előtt a Szithonia félsziget dimbes-dombos és sziklás délkeleti sarkát különös útlabirintus hálózta be. Nemcsak autóval járható utak, hanem a szilák között meg-meg szakadó keskeny betonutak szövevénye is, mégpedig tucatnyi négyzetkilométeren át. Jutott eszünkbe, már a rejtett öbölből is láttuk egy kis darabját, de nem tudtuk mire vélni a sziklák közötti kis sehová sem vezető utat. Másnap azután még jóval naplemente előtt nekivágtunk autóval a labirintusnak. Először kicsit félve, hogy mikor állják utunkat a „közegek”. Akkor már felfedeztük a sziklába épített bunkereket, harcálláspontokat, raktárakat vagy ki tudja miket is, melyeket ezek az utak kötötték össze. Hogy mikor és minek épült ez az elhagyott erődrendszer, nem volt kitől megkérdezni. Alighanem az ősi ellenség, a törökök ellen volt hivatva védeni az ország e sarkát a múlt század nem is olyan régi évtizedeiben. Mára alighanem jórészt elavult ez a technika – vagy csak Csipkerózsika álmát alussza? --, de a szuperszonikus vadászgépek azért még rendszeresen járőröznek kelet felé. Minden esetre jó memória kell az erődrendszer bejárásához, mi sem úsztuk meg eltévedés nélkül, pedig csak egy kis részén csavarogtunk.

 

Sziklakapu és tengeri akna

 

A szelek csillapodtával egyszer mégiscsak elmentünk a bázishajó után a „Barlang”-hoz. Kiderült, hogy az az általunk régről ismert egyszerű, egyenes zsákbarlang, ahova csónakkal is be lehet állni. Inkább a közeli Sziklakapunál kötöttünk ki, az sokkal látványosabb képződmény. A kaputól nyugat felé -- talán 50 méterre -- ki lehet kötni egy kis kavicsos partszakaszon, vagy közvetlenül a kapu mögé ledobni a horgonyt. A partról beúszva néhány szép nagy sonkakagylóval és kisebb halrajjal találkoztunk. Megkerültük a külső „kapufélfát”, jókora sziklatorony valójában, melynek lába 20-25 m-en támaszkodik a lejtős fenékre. Nagy örömünkre ott régi ismerősünkkel, egy gyermekfej nagyságú élő tonnacsigával találkoztunk. Maga a kapu alatti hasadék is szép látvány és jó nagy látószögű fotótéma, csak nem mindegy, hogy milyen napszakban keressük föl. Érdekesek a tűzpiros- és fekete szivacsokkal foltszerűen tarkított sziklák. A kapu mögötti sekélyebb rész kövei között egy jókora muréna „napozott” teljesen szabadon. Nem volt túl ijedős, közeledtünkre azért ímmel-ámmal bújkált kicsit a sziklák alatt, de őt is izgatta a ledobott horgonyunk mocorgása.

Más nagyobb halat nem láttunk, csak betűs- és kis fűrészes-sügérekkel. meg persze a mindenütt előforduló kétsávos gyűrűskeszegekkel találkoztunk. 

Visszaúton megnéztük, mit is zár le az a piros bójasor a nagy öböl baloldali melléköblében. Kiderült, hogy nem valami luxushotel házatáját, hanem egy jókora halfarmot. 

Sajnos már nem volt alkalmunk engedélyt kérni a megtekintésére, pedig érdekes fotótéma lett volna. Más adóságot is hagytunk a nagy öbölben. Van itt valahol egy víz alatti sziklatorony, 10 méteren van a teteje, az alja meg 60 körül. Azt mondta egy Theszaloniké-ből jött szavahihető görög búvár, akivel együtt strandoltunk az öbölben, hogy azon szinte tobzódik az élet. Igaz, tele van háló, meg zsinórmaradványokkal -- amire vigyázni kell --, hiszen a helyi halászok is tudják, hova kell menni. Legközelebb majd a bázissal fogjuk felkeresni.

Amikor a sors megint úgy hozta, hogy kemény nappali szelek jöttek, úgy döntöttünk, csak a szomszédos nudista öböl jobb külső fokánál merülünk. Az évek óta ide járó Vilmos barátunk el is magyarázta, milyen víz alatti út vezet a sziklák, tengerifű mezők, meg tisztások között a mélybe, ahol 30 méter körül annyi languszta van, hogy csak na. Tettünk is két kísérletet, de nem találtunk rá a rejtekútra. Csak egy sekélyebb területre, ahol annyi kis leopárdcsiga volt, hogy csak na. Nem kételkedtünk egy tapasztalt búvár szavában, de ismét bebizonyosodott, elmondás alapján a víz alatt rátalálni valamire nem könnyű dolog. A kudarc mégis csak bántott bennünket, és köptük a markunkat – illetve a maszkunkat --, hogy a környéken ismert két nagy tengeri akna közül az egyiket megtaláljuk, ha addig élünk is. Szerencsére jó leírást kaptunk egy svéd búvártól, meg Peter-től a bázis cseh oktatójától is. 

Van a Kalamitsi-öböltől keletebbre eső második öböl mélyén (ahol a háztáji hajóroncs is van) két kis sziklasziget. Az egyikből vékony ferde sziklatű áll ki, olyan, mint egy nagy mutatóujj. Nos, ha a mutatóujj kb. egy vonalba esik a másik szigetecske csúcsával, akkor annak meghosszabbításában kell elindulnunk észak-kelet felé. Elindultunk. Egy sziklavonulatot kellett követnünk 10-15 m mélyen, a vonulat tenger felőli, azaz jobb oldalán. Mellettünk mélyebb tengerifüves völgy olvadt bele a látóhatárba. A távolság legalább 100 méter volt, amit így meg kellett tennünk olyan 3-4 perc alatt. Akkor megpillantottunk jobbra egy 20 m mély, 30-40 m hosszú fehér homoktisztást. Annak a jobb oldalát követtünk, míg a végére nem értünk. És láss csodát, onnan már megláttuk a nagy gömb alakú aknát, 18 m mélyen fekszik egy kis sziklás domb oldalában. Mondhatom, szokatlan látvány ez az idegen test, még ha a tenger élővilága meg is próbálja magához szelídíteni. Ugyanakkor furcsa érzést kelt, hiszen ez a robbanóanyaggal teli gyilkos a több mint fél évszázaddal ezelőtti világháborús időkre emlékeztet.

Ha valaki e leírás alapján nem találja meg az aknát, az adja vissza a búvár minősítését. Amúgy meg jó kalandozást kívánunk Kalamitsi környékén, hiszen hely hiányában több jó merülőhelyről nem is tudtunk mesélni. Különösen a Katampogia-fok csúcsán és észak-keleti oldalán vannak jó helyek, a parttól 50-100 m-re fekvő víz alatti gerincekkel. De azokhoz kevésbé szeles időszakot kell kifogni.

 

Szöveg: Násfay Béla – Násfayné Kőházi Mária

 

(Megjelent térképpel, képekkel a Submarine 2006 /6 és 2007/1 számában.)

 

 

Úti információk (2006)

 

Vízum jelenleg sem Szerbiába, sem Macedóniába való belépéshez, átutazáshoz nem kell. Az autó és utánfutó biztosítását igazoló zöld kártyát váltsuk ki. A magyar határon csónakkal is egyszerű az átkelés, ma már nem kell vámelőjegyzés a kivitelhez. Persze tudni kell a tulajdonjogot igazolni (hajólevél) ha visszajövet a magyar, vagy máshol a külföldi vámos kéri. A szerb határ is sima, csak a vámos gondolkodott egy pillanatig, hogy a csónakponyvát kinyittassa-e? Dinárt kellett váltanunk benzinre és autópálya díjra, csak egy kis konténeres postánál lehetett (1 EUR = 85 DIN), de már épül az új határátkelőhely. Tankoltunk, a 95-ös ólommentest akkor 85,80 DIN-ért adták. Autópálya díjak: Subotica -- Novi Sad 690 DIN, Novi Sad – Beograd 690 DIN, Beograd – Nis 1130 DIN, Nis –Kocani 430 DIN, összesen 2940 DIN, azaz kb. 35 EUR. Ez II. kategóriára (autó+utánfutó) érvényes ár, egyetlen autóra ennek kb. a 2/3-a érvényes. Nagyon kell ügyelni a 80-100-120 km/ó sebességhatárokra, de különösen a további sebesség korlátozásokra (autópálya lehajtóknál többnyire 60 km/ó!), mert a rendőrök gyakran leselkednek, radaroznak és szedik a sápot. A Macedón határon is sima volt a belépés, csak alig van hol leparkolni. Visszagyalogolva, a kilépő oldali bódék között található pénzváltó, (1 EUR = 61 DEN). Autópálya díjak II. kategóriára: Kumanovo – Miladinovci 50 DEN, Petrovec – Veles 115 DEN, Veles – Gradszko 90 DEN. Ez összesen 255 DEN, azaz kb. 4,2 EUR. Macedóniában egészen jók az utak, kevés a lakott hely, jól lehet haladni. A görög határon a legsimább az átkelés, hiszen „hazai EU” földre lépünk. Ma már nem kell regisztráltatni sem a búvárfelszerelést, sem más műszaki dolgokat. Az egész úton eltévedni legfeljebb Theszaloníki-nél lehet. A város határától a „Halkidike” táblát kell szigorúan követnünk, ha el akarjuk kerülni a komplikációkat.