Egyiptomban, egy amúgy 22 személyes szafari hajón 16 magyar búvár indult déli túrára, helyi merülésvezető nélkül, magyar divemaster, pontosabban istruktor vezetésével. Köztük volt Zsolt és Emil, tapasztalt búvárok és búvárfotósok. Az ötödik nap délutánján történt a St.Johns Reef környékén. De adjuk át a szót Zsoltnak:
 

- Ezen a napon eléggé kavart volt a merülés, az egyik társaság még ebéd előtt akart merülni, el is indult, két csoport pedig ebéd után. Megebédeltünk. Az egyik csoport elindult hamarabb, én az Emillel kicsit később, olyan fél három, három körül mentünk vízbe. Nem volt különösebben érdekes a hely. Egy elég lapos zátonyrendszer volt, 16-20 méterre volt a homokos fenék és elég messze nyúlt. Az egyik csapat, amelyik előbb indult, már jött velünk szembe. Integettünk egymásnak, s mi mentünk tovább. Eléggé elhúzódott a merülés, mert témát keresgéltünk, de nem találtunk semmi érdekeset. Úgy 45-50 perc múlva fordultunk vissza. Amikor úgy éreztem, hogy nagyjából ott vagyunk, ahonnan elindultunk, mondtam az Emilnek, maradjon szinten és én felmentem körbenézni.
 

- Dekoproblémád nem volt?

- Nem, nem, a komputerem azt mutatta, hogy 65 percig voltunk a víz alatt, de 14 m körül úszkáltunk. Ott jöttem fel, ahol a hajó korábban ki volt kötve, de nem volt ott semmi. Kétszer is körbeforogtam, mert azt hittem tévedek. Eléggé kétségbe estem. Felhívtam Emilt és mondtam neki, hogy elment a hajó, másszunk ki a reefre. Láttam, hogy Emil is nagyon kétségbe esett. Amikor észre vettem, hogy ő még jobban be van…, akkor én valahogy megnyugodtam, elmúlt az idegességem, sőt elkezdtem hülyéskedni, hogy majd moszatokat eszünk és hasonlókat. Térdig ért a víz a reef tetején, de volt vagy 50 méterre két kiálló dudor, olyan jó fél méter magas széknyi, kisasztalnyi méretű halott koralldarab. Akkor a cuccokat, a gépeket húzva-vonva elbotladoztunk odáig és felmásztam rá, bár már előzőleg is észrevettem a hajónkat: ott ment a látóhatár közepén, egyre távolodott északi irányban. Nekiálltunk megbeszélni a dolgot: várhatóan mi fog történni, mikor veszik észre, hogy otthagytak minket, és ha nem, mi legyen, meg hogy legyen. Egy darabig reménykedtünk, hogy visszafordulnak, de aztán eltűnt a hajó a látóhatár mögött. Akkor észrevettük, hogy déli irányban, elég messze, két-három zátonnyal lejjebb horgonyoz négy hajó. Uszonyt húztunk a kezünkre és a dombocskára felállva, felváltva integettünk nekik.
 

- Milyen messze lehettek?

- Elég nehéz ezt megsaccolni. A hajók elég jól látszottak, de aztán rájöttem, hogy ember viszont nem látszik rajtuk. Elég messze lehettek, kilométerekre. Azon kezdtünk tanakodni, hogy ússzunk, vagy ne ússzunk? Vagy hogy én odaússzak, vagy ne ússzak. Láttam, hogy a zátonyok között jó nagy sötétkék sávok vannak, tehát nyílt víz van. Mondtam, hogy nem megyünk sehova, a mieink vacsorakor csak észre veszik, hogy nem vagyunk ott. Egyébként a gépeink is ott szoktak lerakva lenni az ajtónál, hát csak észre veszik, hogy valami nincs rendben. Integettünk hát tovább, de semmi eredménye nem volt, csak jól elfáradtunk. Elkezdtem a vakuval is jelezgetni, de aztán rájöttem, hogy pár kocka van már csak a fényképezőgépben, és ha azt elcsattintom, utána nem fog exponálni. Egyébként is világos van, nem fogják észre venni, inkább várjuk meg, amíg lemegy a nap. Emilnél volt óra is, így emlékszem: olyan hét óra húsz fele ment le a nap és eltelt még egy negyed óra, amíg besötétedett. Bekapcsoltam a keresőlámpát és a hajók felé fordítgatva folyamatosan SOS jelzést próbáltam adni. Aztán eszembe jutott, hogy a gépemen ki lehet úgy kapcsolni a filmtovábbítást, ha átállítom többszörös expozícióra, egyetlen kockára. Onnantól tudtam a vakuval is villogtatni, olyan időközökben, ahogy feltöltött.
 

- Gondoltatok arra, mi lesz, ha a vaku kimerül és nem vesznek észre?

- A rizikó nagy volt, hogy azok a hajók elmennek. Ugyan bíztunk abban, hogy a mieink majd megtalálnak, de hát nem tudhattuk, mikor tudnak értünk jönni. Egyébként jött a dagály, és készültünk lelkiekben is arra, hogy a palackokat eldobjuk, a jacketeket felvesszük, és az ólomövekkel kikötjük magunkat, ha magas lesz a víz. A fotós cuccokat is összekötöttük, hogy a hullámzás ne vigye el.
 

- A szomjúság nem tört rátok? Mert az a tudat, hogy nincs víz…

- Nem. Ezt én is vártam, hogy mikor leszek szomjas, de nem. Pedig elfáradtunk baromira, mert két és fél órán keresztül integettünk az uszonyokkal és az piszok nehéz volt, abba is hagytuk.
 

- Ott hagytad abba, hogy a sötétben ment a jel a vakuval.

- Egyszer csak jött vissza egy lámpajelzés a hajóról, volt körülbelül nyolc óra. Még egyszer vakuzgattam, megint jött a jelzés és akkor tudtuk, hogy észrevettek. Aztán eltelt jó 20 perc mire odaértek, két egyiptomi matróz jött egy Zodiac-kal. Már nagyon sötét volt addigra és a lámpával világítgattam nekik, hogy merre vagyunk, és nehogy nekimenjenek a zátonynak. Emil világított rám, hogy a kezemet lássák, merre irányítom őket. Aztán jó negyed órát mentünk elég nagy sebességgel, mire odaértünk a hajóhoz. Azt mondták, két és fél tengeri mérföldre voltak a hajók tőlünk. A Ghazala Voyager volt az, amelyik felszedett, az egyik legnívósabb hajó, 9 külföldi vendéggel, egy angol divemaster hölgy vezetésével. Teával vártak, mert azt hitték, hogy kifagytunk, de nekünk inkább melegünk volt, kicuccolás közben a ruhában leizzadtunk rendesen.
 

- A Ghazaláról nem keresték rádión a kapcsolatot a hajótokkal?

- Keresték, de mint utóbb kiderült, a hajónkon rossz volt a rádió. Az indulás után pár nappal elromlott. Utólag az is kiderült, este hétkor vették észre a mi hajónkon, hogy nem vagyunk ott, amikor vacsorához hívtak. Addig azt hitték, hogy lenn vagyunk a kabinban, szerelünk, vagy mit tudom én… A hajónk olyan másfél órát ment, míg kikötött azon a helyen éjszakára, ahol másnap merültünk volna, de a nagy hajóval nem tudtak értünk visszajönni, mert az éjjel nem mozoghat a reefek között.
 

- Az sem tűnt fel előbb az araboknak, akik töltenek, hogy a palackjaitok hiányoznak? Ott általában mindegyiknek megvan a helye…

- Annyi palack volt azon a hajón, hogy két palack ide, vagy oda abszolút nem tűnik fel. Hogy valakinek a jacketje hol van a sok szanaszét ledobált holmi között…, azt nem lehet megállapítani. Az arabok közül többen segítenek, nem feltűnő nekik, hogy valaki hiányzik. Amikor aztán a vacsoránál észrevették, hogy hiányzunk, az oktató és két arab rögtön bevágta magát a Zodiac-ba és elindultak vissza, értünk. De hát egyrészt nagy volt a hullámzás, másrészt tök sötét volt, úgyhogy három órát jöttek, tíz, fél tizenegy körül értek oda hozzánk. Jó helyen kerestek bennünket, csak nem találtak. A magyar vezetőnk jól felsértette a lábát a zátonyon a sötétben, amikor keresett minket. Aztán meglátták a hajókat, és akkor eljöttek megkérdezni, hogy nem tudnak-e rólunk valamit? Akkor derült ki, melyik hajón vagyunk. Az angol divemaster hölgy azonban nem engedett minket vissza a csónakkal, azt mondta, hogy ez éjszaka megint csak balesetveszélyes. Őket sem akarták visszaengedni, de mindenképpen vissza akartak menni. Végül is kaptak benzint és elindultak. Megbeszélték egy helyet, ahova a Ghazala Voyager ment a másnapi merülésekre és ott volt a találkozó, ott szálltunk át.  Egyébként a reggeli indulásunk nem volt olyan egyszerű, mert a négy hajóból az egyik zátonyra futott, és a Ghazala húzta le, másfél óra alatt.
 

- Mi mindebből a tanulság?

- Ahogy elmondták az volt a gond, hogy amikor a vezetőnk megkérdezte: mindenki itt van-e, Zsoltékat láttátok-e, azok, akikkel találkoztunk (a víz alatt) állítólag azt mondták, hogy láttak minket. Láttak, csak nem a hajón láttak! Ez lehetett a félreértés. Egyébként ez a nap – mint említettem – zűrös volt, a társaság három részre szakadva, órányi különbségekkel ment merülni. Nem lehetett észben tartani ki mikor jön vissza, és azután vagy lemegy a kabinba, vagy felmegy napozni, vagy eszik, vagy mit tudom én mit csinál… A tanulság az, hogy kell egy füzet, amiben fel van írva, hogy ki mikor ment be, és mikor jött vissza. A másik tanulság szerintem az, hogy nagyon nehéz egy ilyen nagy csapatot egyetlen vezetőnek összetartani, ahol képzett búvárok és kezdő búvárok vegyesen vannak. Azt sem megoldás, hogy egyszerre megyünk be és akkor a társaság felének fél óra alatt elfogy a levegője, mások egy óráig maradnak, mi meg bírjuk másfél óráig.
 

- A vezetőtök mit mondott?

- Elmondta, hogy azt hitte ott vagyunk a hajón. Olyan sokat nem tudott mondani, belátta, hogy hülyeséget csinált. Meg is kapta az angol divemastertől a lecseszést rendesen, nekünk már nem kellett. Nyilvánvalóan hibás, de én egyébként nem hibáztatom, átláttam ott a dolga nehézségeit.
 

- Azt hiszem meglehetősen nagylelkű vagy.

- Ja és volt még egy tanulság, ami máskor hasznos lehet. A hajóról nem azt a villanást vették észre, ami szembe ment, hanem tipikusan azt, ami egy kicsit fölfelé, az ég felé. Emlékszem is, hogy megcsúszott a kezemben a nyél és felbillent a vaku. Nem tudom, hogy a párán, vagy min, de húzott egy fénycsíkot, mint egy reflektor.
 

(Submarine 2001. ősz)                            (N.B.)