Ha jól meggondolom, D., a tehetséges ifjú búvárfotós (mellékesen meg szépen dekorált technikai búvároktató) az oka mindennek. Igaz, már korábban is hallottam arról, hogy egyes Marsa Alam környéki kies öblökben jámbor dugongok legelésznek, és cseppet sem hagyják zavartatni magukat a vándor fényképészektől. Tudtam azt is, akad arrafelé a parton egy búvároknak épített sátortábor és bungalótelep jó házi szirttel, számomra ez is szimpatikussá tette a helyet. Különösen az oldalbordám, Méri szereti, ha szilárd talaj van a lába alatt, vagy legfeljebb felfújható motorcsónak s nem holmi hullámokon bukdácsoló gázolajszagú bárka. Abban is egyezik az ízlésünk, hogy szeretjük ha van egy jó házi szirt az ajtónk előtt kötetlen merülési, fotózási lehetőséggel. Azt is szeretjük persze, ha árnyékot adó pálmafás tengerpart, vagy netán buja esőerdőkkel borított festői hegyek vannak a hátunk mögött, de persze korábbi tapasztalatainkból tudtuk, hogy ilyenre arrafelé bizony nem számíthatunk. Ennek ellenére önszántunkból is fontolgattuk, hogy tán megalkuszunk a kopár sziklákkal meg a csikorgó homokkal a fogunk alatt és kipróbáljuk, fog-e rajtunk a fáraók átka. 

D. azonban 2006. tavaszán súlyos merényletet követett el bizonytalankodó búvár és fotós lelkivilágunk ellen. Azt állította a Submarine-ban, hogy október arrafelé a „Longimanusok hava” amikor az óceáni fehérúszójúcápa-hölgyek csapatostól keresik fel az Elphinstone zátonynál a búvárfotósokat, hogy portrét készíttessenek magukról az uruk számára. Sőt nem csak állította, hanem túrát is szervezett a tetthelyre, az első hétre csak válogatott fotósoknak, a másodikra a széles néprétegeknek. Mindez felcsillantotta előttem a reményt, hogy élemedett korom ellenére, fényképezőgéppel a kezemben mégis csak szemtől szemben találkozhatom a régen igazi emberevőnek tartott cápák egyikével. Merthogy utoljára jó húsz évvel ezelőtt (amikor még taknyos negyvenes voltam) kavarogtak körülöttünk jámbor rokonaik, a szürke szirticápák a Maldív-szigeteknél, vagy az ausztráliai Nagy-Korallgátnál. Volt azért néhány keresztkérdésem D-hez:
 

– Hogyan jutunk ki a Longimanusokhoz a szeles őszi időben? – gyanakodtam.

– Kora reggel még nem fúj a szél, s a nagy csónakkal sima vízen negyedóra alatt az Elphinstone-nál vagyunk, szuper lesz, Béla bácsi!

– Biztos vagy benne, hogy tudsz dugongot is mutatni?

– Bizd csak rám, tudom, mikor és hol szokott tartózkodni. Sőt órásteknősöket is garantálok, szuper lesz, Béla bácsi!

– De mi egy nagy bögre tejeskávé nélkül nem tudunk nekiindulni a napnak – próbálkoztam zavarba hozni egy újabb komoly ellenvetéssel.

-- Tejeskávé is van, szuper lesz az ellátás, Béla bácsi!
 

Morogtam egy sort, hogy majd meglátom, megyünk-e, de lelkem mélyén persze már döntöttem az utazás mellett. Ha lesz egy-egy igazán jó Longimanus- és dugongképem, akkor nem megyek hiába.

A csapások sora már a hurghadai reptéren elkezdődött: nem tudtam megvenni a nekünk járó két üveg vörösbort. Iszonyú sor állt a dutyiban, a pult közelébe se értem, amikor már indult a buszunk. S amikor a három és fél órás vágtázás után – megfogyva nem, de törve bár – befutott a buszunk Shagra Village-be, hát nem faszénen sült húsokkal, kolbászokkal vártak a nyavalyások!? Márpedig parázson sült húst vörösbor nélkül fogyasztani?! – hogyan is mondjam szalonképesen? Talán egy hasonlat köztisztviselői múltamból: olyan, mint egy siker nélkül félbeszakadt közös ülés. Errefelé legfeljebb csak sört vásárolhatnak a kantinban a hitetlenek. Mélyen megbántva – habár tele hassal – vonultam vissza aludni a bungalónkba.

Verőfényes, de persze (reggel is) szeles októberi napra virradtunk. A helyet aligha kell bemutatnom, jól ismerik a magyar búvárok, annyi lelkes beszámoló született róla az elmúlt néhány évben. Pedig a kopár táj olyan, mintha csak tegnap fejeződött volna be a legutóbbi arab–izraeli háború, mindenfelé buckák, árkok, a parton katonás sátorsorok, a domboldalon kerek tetejű bunkerek – bocsánat: bungalók – a pálmaleveles álcázás éttermet meg raktárt takar. A „village” ellenére sehol egy igazi település, és a természetvédelmi tábla ellenére sehol egy mangrovebozót. De ha közelebbről megfigyeljük az életet, akkor rájövünk, hogy ez valóban jól szervezett és működő telep, egyszerre akár 200 búvár vendég részére. A lelkes beszámolók sem a vidéket dicsérték, hanem az ellátást és a merülési lehetőségeket. A tábor még a 80-as években egy időszakos folyóvölgy, egy vádi torkolatában létesült, ahol a partot szegélyező korallzátonyon természetes öböl nyílik. Állítólag minden 12 évben legalább egyszer van olyan esőzés, hogy víz is folyik a vádiban, akkor aztán menekíteni kell a holmikat. (Legutóbb 1996-ban volt árvíz, úgyhogy statisztikailag már nagyon esedékes!) A 80-as évekig még valóban aknamező volt a part menti országút túloldalán, s bár már régen felszedték, azért még ma is felszínre kerül egy-két akna az építkezéseknél. Sőt a „folyó” mosott be aknát a lagúnába is, s egy igazhívő eredetileg ugyan horgászni indult, de végül váratlanul a Paradicsomban kötött ki a segítségével.

 

A „Makréla projekt”

 

Első dolgunk volt persze az öböl és a házi szirt kínálatának felderítése. Az öböl váratlan és szenzációs felfedezéssel szolgált. Meglepetés vendégként csíkosmakréla-rajok tartózkodtak ott, izgalmas fotótémát kínálva. Ezek a partközelben élő 30 cm körüli, oldalukon csíkos és hátukon pöttyös makrélák, rajokba verődve szokatlan módon szerzik be táplálékukat. Kitátott szájjal és kimeresztett kopoltyúfedővel csapatostól körbe-körbe rohannak, így szűrik ki kopoltyúíveik fésűfogaival a plankton élő szervezeteit, apró rákokat, lárvákat, ikrákat és hasonlókat. Mérivel egy szót sem kellett váltanom a víz alatt, azonnal beindítottuk az előre nem is tervezett makréla projektet. Tudtuk mindjárt, hogy ritka jó fotótéma, csak azt nem gondoltuk, mennyire nehéz lesz megvalósítani.

Az még a kisebb baj, hogy e halak – érthetően – inkább a „zavaros” vízben szeretnek halászni, leginkább apálynál, amikor a lagúnából vagy a zátonytetőről kiáramló víz is sok olyasmit sodor magával, ami dúsítja a planktonturmixot. A nagyobb baj az, hogy hiába sikerül eléjük kerülni, becsukják a szájukat és villámgyorsan irányt változtatnak. Márpedig jó közelre, cirka egy méterre kell eléjük kerülni, hogy a nem túl nagy halak normál fókusztávolságú objektívvel kellően mutassanak a képen, és persze vakuzni is szükséges a „zavaros” vízben, olyan gyors a mozgásuk.

Már az első esete, a digitális gépünk képeit visszanézve láttuk, hogy egyetlen használható képet sem sikerült csinálni róluk, s nem volt kétségünk afelől, hogy így van ez az analóg gép filmtekercsén is. Attól fogva egy héten át majd mindennap dolgoztunk fogcsikorgatva a makréla projekten – a házi szirtről jövet-menet, vagy egy teljes merülést is rááldozva –, kevés sikerrel. Időnként D. barátunk is bekapcsolódott a makréla hajkurászásba, de ő egyszerre több vasat tartott a tűzben. Reggelente kirohant cápázni az Elphinstone-ra, utána egy házi szirtes menet belefért, ebéd után truckos merülés következett valamelyik távolabbi öbölben, vagy ha nem, hát délutáni csónaktúra a „Nemo city-hez”, és akkor még jöhetett levezetőnek egy alkonyat utáni nyugodalmas merülés. Nekünk persze azt ígérte, hogy néhány nap múlva kevésbé szeles-hullámos reggelek következnek, de addig is elindítottuk a dugong projektet.

 

A „Dugong projekt” 

 

Dugongföld szíve Marsa Abu Dabbab, a nyelvet gyengébben beszélők kedvéért „ A Visszhang Apjának Öble”. Cirka 400 m széles homokos öböl terült el előttünk, amely az írások szerint a parttól nem messze 5 m mély, majd lankásan mélyül 25 m-ig. Az öböl északi oldalán szép zátonyfal húzódik 30 m-es mélységig, míg a déli felét gyér tengerifű borítja, amely nagy tengeri teknősök és az állítólagos dugongok kedvelt tápláléka. Azért beszélek állítólagos dugongokról, mert állítólag nemcsak egy hím, hanem egy nőstény a borjával is előfordul itt. Ezt állítják egyesek, de képes bizonyítékkal tudtommal még senki sem rukkolt elő, a búvárvilág csak a hím képeivel van tele. 

Miután lekászálódtunk a teherautóról és kimentünk a partra, D. az órájára nézett –  kettő felé járt az idő – elégedetten bólintott, majd magabiztosan ismertette a haditervet:

– Látjátok azt a kikötött csónakot? – mutatott egy 100-150 m-re ringó csónakra- –Ha annál megyünk be a vízbe, és jó 50 métert úszunk befelé, ott szokott a dungi ilyenkor legelészni!

– És ha netán még sincs ott, akkor mit csinálunk? – érdeklődtem dungira áhítozva.

– Akkor átúszunk az öböl túloldalára, oda, ahol az a parton heverő bárka van. Akkor ott legelészik, a 12-15 méteres vízben! 

Ilyen biztos kilátásokban nem volt értelme kételkedni. Beöltöztünk, de amikor teljes felszerelésben, plusz gépekkel-vakukkal rogyadozva botorkáltunk a part menti homokban, úgy találtuk, hogy az a csónak nagyon messze van. Végtére is oda lehet jutni úszva is – gondoltuk –, és gyorsan bemásztunk az enyhe hullámverésbe. 

D. persze, haditervéhez híven, elporzott a csónak felé. Itt kell megjegyeznem, hogy D. a fiunkkal egyidős, nálunk két fejjel magasabb fiatalember, a vízkiszorítása pedig – pici túlzással – annyi, mint kettőnknek együttvéve. Ha felcsatolja XXL-es acélrugós Jetfin uszonyait, a dungi alighanem kollégának nézi. (Lehet, hogy ezért tudott róla a legutóbbi túrán olyan remek felvételeket készíteni? Most jut eszembe, azon a túrán Bumbi barátunk is itt volt. Talán akkor éledt újjá a legenda a három dugongról?)

Márpedig D. felcsatolta az uszonyait, és már rég átkutatta a dungi hűlt helyét, mire mi odaértünk. Nem volt mit tenni, megnéztük a nap állását, és irányt vettünk az öböl túlsó oldala felé. Útközben itt-ott valóban hatalmas teknősöket láttunk legelészni, de megkeményítettük fotós szívünket és ügyet sem vetettünk rájuk, hiszen a dugong projekten dolgoztunk keményen. Márpedig dolgozni, legalábbis egyelőre csak úszni, keményen kellett. D. ugyan alapjáraton üzemeltette a Jetfinjeit, de nekünk összeszorított fogakkal kellett igyekeznünk mögötte a „szélárnyékban” haladni, különben lemaradtunk volna.

Nem szaporítom a szót: a dungi a túloldalon sem volt, és hiába úsztuk át kétszer oda-vissza az öblöt – az annyi mint jó másfél kilométer –, a színét sem láttuk. Levegőnk és erőnk fogytán volt: egy óra múlva éppen hogy ki tudtunk mászni a partra, anélkül, hogy egyetlen kockát lőttünk volna. A projekt első napja tehát teljes kudarccal végződött.

Nem sikerült sokkal jobban két nappal később a második merülés sem. Az ismert recept szerint lapátoltunk keresztül kasul az öblön, mindhiába. A különbség csak annyi volt, hogy a negyedik hossz felénél önhatalmúlag felfüggesztettük a projektet, és így a teknősökre is maradt némi időnk meg levegőnk. Ezeket a békésen legelésző vagy emésztő mázsás zöld teknősöket igazán nem nehéz lefényképezni. Csak hát igazán jó, versenyképes képet csinálni róluk, az egy egészen más dolog. Úgy lehetne egy legelésző teknősről szemből és békaperspektívából impozáns képet csinálni – persze nagy látószöggel –, hogy miközben lassan mászik felénk, gyalogsági ásóval villámgyorsan lövészteknőt ásnánk előtte a homokos fenéken, és onnan tüzelnénk. De beláttam, hogy már nem lennék eléggé gyors, utoljára 45 éve ástam lövészteknőt az újkígyósi gyakorlótéren. Meg hát sok minden lógott rajtunk, de gyalásó nem volt közöttük. 

Újabb két nappal később próbáltunk szerencsét ismét. És csodák csodája, a dungi pontosan ott legelt az 5 méteres fenéken, ahova D. legelőször várta. Csakhogy… Csakhogy már előbb felfedezte egy csapat sznorklis vendég meg egy csapat készülékes búvár. A jámbor állat türelmesen legelve haladt néhány percig, miközben féltucatnyi búvár kavargott körülötte, és tucatnyi szabadtüdős kereste fel zuhanórepülésben. A dungi időnként felvetette a fejét és felsiklott levegőért, majd 30-40 méter után újra feneket ért és folytatta a táplálkozást. A siserehad persze csakhamar ismét rárontott. Tessék így jó képet csinálni! A legjobb képemen csak két búvár kalimpált, közülük az egyiket legalább le lehetett vágni. Pedig a modellemnek érdekes asztaltársasága is volt: két fiatal aranymakréla kotorászott táplálék után a szája körül a legelés közben felvert iszapfelhőben.

Elnéztem az öreget. Tele van a bőre többé-kevésbé gyógyult karcolásokkal, vágásokkal, de az oldalán és a mellúszója tövén friss sérülésből tűnt elő a bőr alatti szalonnája. Vajon hogyan szerezte be ezeket a sérüléseket? Hallottam, hogy régen még horgonyt is dobtak rá, azóta már szerencsére ki vannak tiltva a hajók az öbölből. De leginkább

a béketűrését csodáltam, hiszen már a fél világ búvárai ide járnak, hogy nap mint nap megzavarják az étkezését. A öreg 4-5 ilyen búvár rohamot tűrt el löncsölés közben, aztán egy felszíni mély sóhaj után elindult a nyílt tenger felé, ahova persze nem lehet követni.

 

A „Longimanus projekt”

 

D. már két reggel megjárta a mindössze 4,5 mérföldre fekvő „Szőke zátonyt” és néhány remek új cápaképet mutatott, úgyhogy nem bírtuk tovább, a harmadik hajnalán ott ültünk mi is a nagy gucsóban. A szél persze reggel is fújt, a víz hullámzott, de a fiú ügyesen vezette a gyors félkemény csónakot, nem ugrasztotta el a hullámtarajok tetejéről, így lejárt szavatosságú gerinccel is ki lehetett bírni. Magát az Elphinstone zátonyt persze nem látni a partvidékről, de az ott horgonyzó szafarihajókról mindig lehet tudni merre van. Azt is messziről látni, milyen irányú adott időben az áramlás, a szerint horgonyoznak a déli vagy az északi platónál. Nekünk nem volt különösebb horgonyzási problémánk, a zátonyhoz kikötött két hajó között a csónakról befordultunk a vízbe. Alig néztem körül izgatottan, miután 10 méter körül stabilizáltam a helyzetem a nyílt vízben, máris megláttam egy cápát, amint a hajók alatt a felszín közelében elvonult. Kétségkívül óceáni fehérúszójú volt, és a „gyengébbik” nemből való, mert mérete nem haladta meg a 2 métert. Tudtam, mire számíthatok, de valahogy impozánsabb megjelenést vártam a nyílt vizek korábban rettegett fenevadjától.

Enyhe déli áramlás volt érezhető a plató felől, és helyi merülésvezetőnk, nevezzük „Asszem”-nek – ahogy elvileg kell – megindult a csoporttal áramlás ellen. Azt hiszem, nem fogta fel, mennyivel nehezebb egy bazi nagy tokozott géppel meg két kiterjesztett karú vakuval áramlás ellen úszni, mint anélkül, mert alig bírtam követni, de azért küzdöttem derekasan. Hittem benne, hogy ő bizonyára tudja, hogy hol vannak a cápák vagy egyéb izgalmas látnivalók. Hosszú küzdelem után a plató fölé jutottunk, de nem volt ott semmi látnivaló, csak buborékot fújó más búvárcsapatok. Cápát utoljára a hajók körül láttunk. Viszont a levegőnk szépen fogyott a 10-15 m mélyen lezajlott küszködésben. Nézelődtünk egy darabig, apróbb hal meg lágykorall volt bőven, de kit érdekel az ilyesmi, pláne szuper nagy látószögű géppel, amikor cápák portrézása céljából jöttünk? A visszaút is eltartott egy darabig, és máris a tartalék levegő közelébe jutottunk, úgyhogy megkezdhettük a visszavonulást. Ami nem is volt olyan könnyű. Asszem már egy ideje figyelte a felszínről, merre van a csónakunk, hogy jelezzen neki. A csónakok csak a hajókon kívül mozoghattak, közelebb a mindenfelé úszkáló búvárok meg a hajókötelek miatt sem jöhettek. Amikor aztán megláttak bennünket, ki kellett úszni a csónakhoz a felszíni hullámverésben, amit a zátony felé tartó meg onnan visszaverődő hullámok ugyancsak megnehezítettek.

Mit mondjak, Mérivel nem voltunk boldogok, nem is a fáradtság, hanem az eredménytelenség miatt. Ráadásul visszaúton a csónakunk vezetője versenyzett egy másikkal, ki ér előbb haza, úgyhogy örültünk, hogy ép gerinccel és gépekkel értünk vissza. A Longimanus projekttől mindenesetre egy időre elment a kedvünk. D. amúgy is azt ígérte, hogy néhány nap múlva csendesebb időnek kell következnie. Legalábbis reggelente, mert alkonyatra mindig szépen elült a szél.

Öt napnak kellett eltelnie, mire rászántuk magunkat a folytatásra. Addig a makréla meg a Némo projekteken is dolgoztunk. A második hétre D. utazási irodája lehozott több mint félszáz magyar búvárt a tetthelyre, úgyhogy a village átalakult magyar faluvá. Ennek számos előnye is volt, megérkeztek fiatal búvárfotós barátaink, és hangulatos evés-ivások meg dumapartik következtek. Amilyen rendes fickó valójában ez a D., gondolt rám, és hozatott otthonról egy üveg jó Cabernet Savignont. De származott hátrány is e nagy magyar népsűrűségből: 30-40 magyart egyszerre csak a 20 méteres nagy hajóval lehetett kivinni a zátonyhoz. Mit tehettünk mást, csatlakoztunk.

A szél persze különösen élénken fújt azon a reggelen, és a zátony „szőke haja” vadul lobogott. Egy órán át kísérleteztek matrózaink a két kis Zodiackal és persze úszva, mire a hajót ki tudták kötni. Addigra szépen habosra verték a tejeskávét a gyomrunkban, volt olyan, aki már ekkor lemondott a merülésről, s csak ült az oldalfolyosó szélárnyékos padlóján. Becsobbantunk a tatról, és a hajó alatt 10 méterrel mindjárt jobban éreztük magunkat. Alig egy-két perc telt el a merülésből, és még a gépem felkészítésével foglalkoztam, amikor egy cápa egyenesen felém tartott. Arra volt csak időm, hogy néhány métert emelkedjem, s aztán tak-tak-tak – közöttük persze néhány másodpercet rutinosan kivárva, hogy a vaku tölteni tudjon –, három felvétel készítsek a közeledő és előttem csak egy méterre irányt változtató cápáról. A csapat irigykedve mutogatott, hogy milyen szerencsém volt, én meg elkezdtem dühöngeni, mert észrevettem, hogy a vakuim még be sem voltak kapcsolva, így aligha lesz igazán jó bármelyik felvétel. 

  A gépemet előkészítettem a cápák rohamára, csak hát ezután egy fia cápa nem sok, annyi sem jött a közelünkbe. Jól tudtam már, hogy a felszínhez közel és a hajók környékén van nagyobb esély a találkozásra, az áramlás azonban a csoportot Asszem „vezetésével” lassan a zátony felé nyomta. Egy idő után azt vettem észre, hogy amint 5-10 méter mélyen a hajók közelében a cápákat lesve igyekeztem tartani magam, elszakadtam a csoporttól. Méri még látótávolságban láthatóan figyelte, hogy csatlakozom-e hozzájuk, vagy ő próbáljon-e meg hozzám jönni. D., a szenvedélyes cápavadász nem csinált problémát az elszakadásból, az ellenkező oldalon a hajók alatt lapátolt. Tusakodtam néhány percig. Ha D.-hez csatlakozom, bizonyára több az esélyem a cápákra. De erősödhet annyit az áramlás, hogy én már nem tudom legyőzni, így nem biztos, hogy a hajóknál tudom tartani magam. Habár biztos voltam benne, hogy D. nem hagyna egyedül, de akkor sem szerencsés elszakadni a csoporttól a végső összeszedésig. 

Végül is a „falka” mellett döntöttem, és utánuk úsztam. Ez volt a könnyebben megoldható és biztonságosabbnak tartott dolog. Persze, ha Asszemnek az az érdeke, hogy a vendégei cápát lássanak meg fényképezzenek – majd mindenki más is fotózott a csapatban: Méri, Bunny, Nyírő, Tökölyi –  akkor nem a zátony mellé viszi a csapatot. Ő azonban – s ez már más merüléseknél is bebizonyosodott – a munkaórája minél nyugodtabb eltöltésére játszott. Így aztán ott sodródtunk magunkban, egyre inkább dühöngve, a fal mellett észak felé vagy fél órát, persze anélkül, hogy cápát vagy akár más nagy halat láttunk volna. Bizony, visszasírtam az utóbbi évek indonéz túráit, ahol a helyi vezetők legfontosabb feladata a búvárok, különösen a búvárfotósok jó kiszolgálása. Aztán eljött a szokásos végjáték ideje is: Asszem felengedte a jelzőbóját, majd miután vagy öt percig semmi nem történt, a tartalék levegőt meg nem akartuk felhasználni, vele együtt mi is felemelkedtünk a felszínre. Mondhatom, mély benyomásokat keltő látvány, amikor az ember körbenézve semmi mást nem lát, mint a hullámzó tengert maga körül. És az sem hoz megnyugvást, amikor egy-egy hullámhegy tetejéről végre felfedez néhány hajót meglepően apró pontként a horizonton. Öreg búvár vagyok, jó néhányszor tapasztaltam már, milyen meghökkentően távolinak tűnik búvárperspektívából a hajónk vagy a csónakunk már száz-kétszáz méterről is. Ilyen szeles, hullámzó tengeren még inkább átérzi az ember, milyen nehéz lehet egy búvárt vagy akár bóját észrevenni, akár csak 50-100 méterről is. Különösen elgondolkoztató ez, amikor legalább tíz percig zavartalanul és szótlanul gondolatainkba mélyedhetünk, mert a madár sem jár arra, ahol vagyunk. 

Megmondom őszintén, engem egyre inkább az „Open Water”-érzés kerített hatalmába. Nemcsak láttam a filmet, hanem előtte engem kértek fel a kísérő szöveg szakmai lektorálására is. Most aztán gondolatban kiélvezhettem minden jól ismert pillanatát. Örökkévalóságnak tűnő jó tíz perc után végre feltűnt egy piros Zodiac. De nem a mi hajónké volt, másokat keresett. Asszem hiába kérte, hogy vegyen fel bennünket. A csónak elment és további öt percig zavartalanul élvezhettük a magányt. Aztán mégis csak ránk talált a csónakunk a zátony vonulatát követve. Ideje volt, már a zátony északi végénél jártunk.

A vadul hánykolódó hajónkon feltálalták a reggelit, majd pihenő következett a következő merülésig. Méri nem evett semmit, csodálkoztam is, amikor csakhamar a szélárnyékos oldalra húzódott, hogy mi a fenével eteti ismét és ismét a halakat. Én ettem-ittam valamit, de nem mondhatom, hogy módja volt a gyomromban szép nyugodtan lerakódni. D. közben gondos apa módjára fáradhatatlanul ügyelt rendetlen gyerekeire. Néhányunk gépét talán tengerbe sodorta volna egy különösen nagy hullám a tatról, ha ő nem figyel kellően, egy uszony kimentésére meg a tengerbe is kellet ugrania. Egy óra multán a divemasterek megkezdték a merülő csoportok toborzását. Ismét elindult vagy négy csoport a hajónkról, igaz, a korábbinál foghíjasabb létszámmal. Mérivel együtt én sem merültem. Már nem volt kedvem részt venni ebben a fotós és búvár szempontból is bizonytalan kimenetelű üzleti vállalkozásban, ami ilyen időben a zátony körül zajlott nap mint nap. Rövidesen szemléltető előadást is élvezhettem biztonsági felszereléseink működéséről. Mint említettem, ismét négy csapat volt egyszerre vízben, és volt két Zodiacunk. Az egyik azonban bedöglött, megfulladt a motor egy szerencsétlen hullámborítás alatt. Bámulatos volt, ahogy egy kötél végén bakkecske módjára ugráló csónakban a matrózaink motorgenerált végeztek. Szereltek bőszen, mindent ellenőriztek és víztelenítettek, búvárpalack sűrített levegőjével fújkálták ki a zugokból a tengervizet. Jó fél óra múltán sikerült újra életet lehelni a motorba. Szerencséjük volt, a gyújtórész túlélte a dolgot. Így azután nem egyetlen csónaknak kellett a négy csoport búvárt összeszedni…      

(Alig három hónappal később, január 6-án jelentették a hírügynökségek, hogy az Elphinstone zátonynál eltűnt búvárok keresése eredmény nélkül zárult. Két orosz és egy holland búvár tűnt el, egyiptomi kísérőjükkel együtt. A csoport ötödik tagja, az egyetlen túlélő – aki az éjszaka beálltával a parti fények felé sikeresen kiúszott –, mesélte el, mi történt. Pontosan olyan merülésük volt, mint nekünk, csak őket az áramlás az erős hullámverésben a zátony északi csúcsánál túlra sodorta.)

Szerintem nem ez lesz ott az utolsó ilyen eset.

 

Intermezzo

 

A második héten jó néhányan valami köhögéssel kísért influenzaszerűséggel viaskodtunk, közöttük többen a helyi személyzetből is. D. barátomat és engem sem vett le a lábamról, de Mérinek sajnos ki kellett hagynia két napot láza miatt. Egy este aztán azt hittem, nekem is befellegzett. Aznap délután tettem még egy kísérletet a dungival. Nem szaporítom a szót, D. két öbölhosszal ismét hiába döglesztett, akkor „elvesztettem” a víz alatt és nekiálltam egyedül kipróbálni az új csodafegyvert: a gépem vaku nélkül, a Mustard-Rowland féle „Mágikus szűrővel” volt ellátva. Találkoztam is – szerencsémre – egy nagy tekivel, később aztán – pechemre – újra D-vel is. Ez ismét csak fokozott légcserét eredményezett. Éppen légzésemet igyekeztem rendezni, amikor megláttunk előttünk a távolban egy hatalmas, ember méretű barrakudát. D. lecövekelt gépével a fenéken és elegánsan félkört intett a kezével: nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy kerüljek jobbról a fenevad elé, fordítsam vissza és tereljem a gépe elé. Egy vérbeli búvárfotós csak erre gondolhatott. Megkíséreltem, de a barrakuda látható uszonymozgás nélkül is gyorsabb volt nálam.

Amikor teljesen kidögölve partra vergődtem, és tettem némi megjegyzést arra, hogyan bánik D. a tisztességben megőszült ősemberekkel, ő láthatóan megütközve csak ennyit mondott:

– Ugyan, Béla bácsi! Én csak azt mutattam, hogy tied a terep, próbáld meg lefotózni azt a kapitális dögöt!

Lezuhanyoztuk édesvízzel a parton a gépünket meg magunkat, aztán visszaindultunk a teherautó platóján. A negyedórás szeles út során nedves nadrágban meg egy szál trikóban sikerült úgy áthűlnöm, hogy hazaérve kirázott a hideg, a bungiban az ágyban két pokróc alatt is szánalmasan vacogtam. Félórába sem telt – volt nálunk az úti gyógyszeres dobozkában hőmérő – 39 fokra ment fel a lázam. Na, gondoltam, lőttek a hátra lévő négy napnak, ha most nem kaptam tüdőgyulladást, akkor soha. Aszpirinos és izzadós éjszaka következett, de legnagyobb csodálkozásomra reggelre jól éreztem magam. Délelőtt sem ment fel a lázam, úgyhogy délután 3-kor beszálltam a csónakba a szinte hagyományos – és ha jutott palack: Nitroxos – Nemo City-merülésre. 

A lezser Asszem befordult velünk a vízbe, és megmutatta merre van 20-25 méter mélyen ez a csodálatos tengerirózsás-bohóchalas település, de aztán szokása szerint felment a csónakba és elhajóztak valamelyik környékbeli lagúna kijáratba dekkolni. Nem bántuk, legalább zavartalanul dolgozhattunk. Említésre méltó esemény csak a merülés végén volt. Ifjú barátaimnak ez már aznap a harmadik merülése volt, úgyhogy nálam hamarabb bementek a dekóidőbe. Kizsilipeltünk a zátonyfal mellett, aztán 5-6 méter mélyen kiúsztunk a nyílt vízbe, hogy ott szedjen fel a csónak. Várakoztunk, és körbenéztem: az biztos, hogy én vagyok messze a „rangidős” meg a nyugdíjas oktató a csoportban. Talán akkor nekem kéne előhúznom a dekobójámat? Bár ne gondoltam volna így. Azzal a régi típusú dekobójával meggyűlt már néhányszor a bajom régen is, igaz, ritkán kellett használnom. Már jó néhányszor megfogadtam, hogy orsóval látom el, de hát „ej, ráérünk arra még!” Úgy voltam vele, mint az öreg huszár a kardjával: olyan régen húzta ki, hogy berozsdásodott, aztán hiába rángatta, mikor az utolsó rohamot akarta vezényelni. Hát ez kijött a kelleténél is jobban, és az úszó zsinórt az enyhe áramlat mindjárt bele is akasztotta az uszonyomba. Borítsunk fátylat a részletekre, a végén fogtam a gubancot, és fél méterre a felszín alól dugtam ki a bóját. A csónak máris ott volt, beszálltunk, és a fiatalok nagyon tapintatosan elfordulva csak magukban röhögtek.

Még a délelőtt folyamán volt időm gondolatban leltárt készíteni az addigi fotós zsákmányunkról. A csíkos makrélákról több száz pocsék képünk volt, de azért már akadt köztük egy-két ígéretes. A dugongról és a teknősökről volt néhány használható képünk, ha nem is nagy durranás egyik sem. A cápa projekt ugyebár csaknem teljes kudarccal végződött. A Nemo Citynél is összehoztunk néhány jó nagy látószögűt. A makrózás ott sem volt túl eredményes, ahogyan a házi szirten sem, mert az nagyon szép, de valahogy kevés a makró téma. Méri többször is vadászott a fuvolahalakra – baromi nehéz róluk jó képet csinálni –, én meg óriáskagylókkal és salátakorallokkal is kísérleteztem. De jól tudtam, hogy még nem csináltam meg azt a képet, amely után azt mondom magamnak, hogy érdemes volt ide jönni. 

Nyitott szemmel jártam addig is azonban, és megfigyeltem, hogy már hajnalra esik a dagálycsúcs és a hely ismeretében aznap estére készen volt fejemben „a kép”. Már „csak” meg kellett valósítani. Beindítottam hát az utolsó projektet. Akár a „Torschlusspanik” nevet is adhattam volna neki.    

 

A „Napkelte projekt”    

  

Hajnali négykor tök sötétben keltem, és fél ötkor már a vízben voltam. Mondhatom, varázslatos volt az akkor kristálytiszta vizű öböl és zátonyfal nyüzsgő élővilága. A hajnalhasadás előtti derengésben jókora halak vonultak ide-oda, egy teknős evickélt a part felé, és a csíkos makrélák soha nem látott nagyságú rajba egyesülve fáradhatatlanul rótták köreiket. De nem volt időm sokat nézelődni, ki kellett választanom a megálmodott helyet, ahol a napfelkeltét, a horgonyzó hajót és az ébredő zátonyt a víz alatt egyetlen képben tudom összehozni. A negyed hatos pirkadattól a fél hetes nappali verőfényig folyamatosan dolgoztam, ellőttem a 2 gigabájtos memória mind a 110 nyers képét. Hogy a kompozícióján kívül mi mindent kell egy ilyen képhez technikailag összehozni, a hullámok játékától a hihetetlen nagy fénykülönbségek víz alatti vakus kiegyenlítéséig (mégpedig szinte percről percre változó fényviszonyok mellett), azt nincs helyem itt elmesélni. De reggeli után izgatottan ültem a laptop elé és mutattam Mérinek büszkén az eredményt, amit a gép LCD-kijelzőjén még itt-ott csodálatosnak láttam. A 110 képből azonban egyet sem találtam, aminél minden sikeresen összejött volna!

 Csalódott voltam, de már tudtam, hogy mit kell még változtatnom. Másnap hajnalban már Méri is velem jött és a kétórás küzdelem „a képért” hasonlóan zajlott le. De ezúttal a 110-ből legalább 10 kép olyan lett, amilyet megálmodtam. Az persze a hab a tortán, amikor a megfelelő pillanatban, a megfelelő beállítás mellett a pillangóhalak a megfelelő helyre úsznak be. De hát nemcsak nekik, nekem is ott kellett lennem. (Az a kép lett az életem egyik legjobb fotója, és a legutóbbi országos búvárfotós bajnokság legjobb képe.)   

 

Epilógus

 

Hazafelé a hurghadai reptéren D. nekünk szegezte a kérdést:

– Nem bántátok meg, Béla bácsi, hogy eljöttetek? 

-- Ha nem is sikerült nekünk minden szuperül, de azért nagyon jó volt „Dani bácsi”! És köszönjük a velünk való törődésed, meg a segítséged – mondtam, ezúttal félretéve a tréfát, őszinte meggyőződéssel –, igaz, a beígért delfinrajod nem jött az öbölbe, a makrélák viszont kellemes meglepetést okoztak. De azért legközelebb mégis inkább Észak-Sulawesire megyünk vissza. 

– Ott a helyem, Béla bácsi, mikor indulunk?

– Talán jövő júniusban. Addig is „viszlát, és kösz a halakat”!

 

Kép és szöveg:

Násfay Béla 

 

 

(Megjelent képekkel a Submarine 2007/2 és 3. számában)